2014.12.30.

Úgy szeretnék valami szépet, napfényeset írni neked, de nem megy. Egyszerűen annyira sajgok bent, annyira leterít az önvád és a mindenféle járulékos dolgai, hogy legszívesebben csak aludnék, de hogy a fenébe, ha még csak öt órája keltem fel?!

Egy éve ilyenkor már a buszt vártam a határon, egyedül a sötétben, emlékszem, egy kutya szegődött társamul. Féltem, mert zajongtak a már előre bulizók, és mert nem tudtam, mit fog hozni a szilveszter. Remegtem belül, mert folyton azon járt az eszem, hogy el kellene neked mondanom, hogy mit érzek, de tudtam azt is, hogy nem fogom merni. Hányszor gondoltam arra, hogy majd legközelebb, amikor találkozunk, akkor megcsókollak! Mert hátha... És végül még akkor sem mertem, amikor már engedélyem volt rá.

Most az jár az eszemben, hogy egyszer, mikor kérdeztem, azt mondtad, hogy akkor jutott neked is először eszedbe a csók velem, mikor Nekonál aludtunk. Ennek ma van az évfordulója. Milyen különös belegondolni, hogy mindketten ugyanazon agyaltunk, miközben összebújva feküdtünk, és mégsem mozdult egyikünk sem... Talán jobb így, több időt hagyott az átgondolásra a sors. És egek, ma egy éve, hogy viccből megkértem a kezed xD Oké, mondjuk csak félig vicceltem, még ha ez akkor nem is látszott.

Ma más miatt érzem rosszul magam. Hiányzol, és szeretnék veled lenni. Rossz itthon egyedül, mert nincs kihez szólnom, és még chaten sincs kivel beszélnem, amiről nagyrészt én tehetek, mert a BK-sokat elmartam magam mellől, az IRL barátaimnak meg más elfoglaltságuk van, mint hogy velem törődjenek rövidke szabadidejükben, úgyhogy végül csak magamban és a macskának beszélek, ha mondanivalóm van. Minek rontanám el a te örömödet is, mikor Nekoval lehetsz? Persze most nem is vagy fent épp, de voltál, és biztosan leszel is, de nem akartam a már napok óta tartó mélypontom hangoztatni.

Pedig most megint sokkal rosszabb. Nem vagdosom magam, mert nem szabad ilyet tennem, de helyette lényegében végigsírtam a szünetet, és rá kellett jönnöm, hogy jobb, hogy minden nap hullára hajtom magam és munkába járok, mintha itthon lennék, mert akkor kegyetlenül nehéz lenne. Az a baj, hogy mikor elővesz ez a hangulat, akkor még tanulni se tudok, mondat közben állok le és kezdem bámulni a falat. Hogy lesz így nyelvvizsgám?

Anyám azt mondta ma a telefonban, hogy sajnál, hogy holnap egyedül leszek. Sajnál... pedig miatta van. Csak persze gyáva vagyok odavágni, csak akkor nem voltam gyáva, mikor jobban jártam volna, ha az vagyok. Idióta nemnormális.... Látod? Folyton visszaránt ez a körforgás, és nem mindig segít, hogy gondolatban magamra ordítok, hogy "CSEND! CSEND LEGYEN ODABENT!", mert néha magamra se hallgatok. Másrészt viszont tudom, hogy mindez sokkal kevésbé fáj, mint az fájna, ha még mindig csak egymagam lennék, és mellette rengeteg boldogságot ad, amikor veled lehetek. Mondd, neked is nehéz, hogy külön vagyunk? Vagy csak én vagyok megint ennyire szentimentális hülye?

Nem fogom bánni, hogy ha véget vet majd a géphez kötöttségemnek az, hogy együtt lakunk. Onnantól nem igazán lesz motivációm a neten lógni, egyre kevésbé tudok így is mit kezdeni magammal, de ha bekapcsolom akkor már biztos, hogy elbaszom valamivel az időt. Ezen mondjuk sokat segít, mikor skype-olunk, mert olyankor még ha akarnék se tudnék hülyeségeket csinálni a neten (thx to firefox), de mittomén... Szeretnék majd sokat rajzolni, ha együtt lakunk. Meg újra könyveket olvasni, nem csak tankönyveket, hanem regényt. Most talán kettő-három jut egy évre, ami kriminálisan kevés, miközben nagyon szerettem mindig is olvasni. Meg jó lenne időnként elmenni sétálni például, parkba, folyópartra, apróságokat nézegetni boltokban, mint fent Pesten tettük. Meg csak úgy lenni. Szeretnék finomakat főzni neked. Játszani a cicával a saját lakásunkban, ahol nem emlékeztet minden második tárgy anyámra. Kinézni az ablakon és valami teljesen mást látni, mint most. Teát inni egyforma bögrékből veled, vagy ablakpárkányról hengergetett hógolyóval támadni meg orvul. (Ez mondjuk önveszélyes vállalkozás számomra, de egye fene.) El se tudod képzelni, hogy milyen jól esett, mikor a Westendben láttuk a karácsonyfákat, és mondtad, hogy nekünk majd olyan lesz, amit úgy díszítünk, hogy akkor se legyen baja, ha a cica feldönti. Jó volt arra gondolni, hogy jövő ilyenkor már nem választhatnak el minket, és együtt fogunk ünnepelni, együtt figyeljük majd a fényeket és sütünk finom édességeket.

A minap megint azzal szórakoztam, hogy lekössem a figyelmem, hogy lakásokat nézegettem. Találtam is egy olcsót, nagyot, és képzeld, az erkélye alja már eleve cicabiztos! És van neki bejárati ajtaja meg egy kis előtér után még egy, ami azért jó, mert ha sötétben érünk haza se tud kiszökni a lábunk mellett egy cica. Igaz, egyterű a szoba és a konyha, de szép, felújított, ahogy néztem csendes környék. Nekem nagyon tetszik. Persze szinte esélytelen, hogy kiadó legyen mikor nekünk kell majd, de valami ilyesmi annyira király lenne!

Vissza kellene mennem tanulni, mert ha nem teszem, akkor bizony hiába álmodozok itt. Most már sokkal jobban érzem magam, hogy kiírtam magamból a gondolataim és a bánatom, kész vagyok az újabb nekifutásra a cseh nyelvvel szemben! :)

2014.12.22./2.

Nem ez életem legjobb alkotása de az első saját a táblával, és bár a lineartot képről rajzoltam át, azért egész jó lett asszem...

2014.12.22.

Gyűlölöm a karácsonyt. Gyűlölöm EZT a karácsonyt, mert nem tölthetem azzal, akivel én szeretném, és hiába jár egyfolytában az eszem nálad, hiába gondolok folyton arra, hogy tulajdonképpen mennyire közel is vagy hozzám most, egyszerűen nem lehetek ott, és ez a saját tehetetlenségem. Mert hülyeségeket kapok anyámtól, költi a pénzt, de minek, miközben csak egyetlen valamit kérnék, ha hagyná, azt, hogy szabadon élhessek. De nem. Homokba dugtuk a fejünk, a nyár nem létezik, nem volt, én egy szót se szóltam, és nem veszi észre, hogy közben meg szenvedek, vagy ha mégis, akkor bizonyára jókat derül rajta. Szinte hallom a gondolatát is - minél előbb férjhez megyek, csak hogy példát mutassak! Mert ezt hangoztatta, hogy nem mutatott megfelelő példát, és most kapkod.

Nem hiszem, hogy valaha túl fogok ezen igazán jutni. Elárultak, lábtörlőnek használnak, és kénytelen vagyok hozzá még jó képet is vágni, mert félek. Ennyire szánalmas vagyok, hogy felnőtt létemre is megbénít a félelem, képtelen vagyok lépni, és álmokba kapaszkodom, amik vagy megvalósulnak majd, vagy nem. Egyik éjjel álmomban megint megpróbált minket elszakítani egymástól, és ott voltam olyan erős, hogy ne hagyjam, de mit ér, ha élőben meghunyászkodom? A háta mögött ugyan találkozunk, de szembe mégsem szállok vele. Talán azért, mert túl messze vagy egyelőre, és nekem nincs hova-kihez mennem, ha szorul a hurok. A családom szemében lényegében nem létezem, csak akkor, mikor gyűlölni kell valakit valamiért. Én vagyok a rossz, aki miatt nem kaparinthatja meg az egész örökséget a nagynéném, én vagyok az, aki képes voltam magasabbra jutni képzettségben, mint az unokatestvérem, az, akinek a létezéséről sem tudnak a litkeiek, sőt, mondok jobbat - apám létezését se tudják, folyton azt hiszik, hogy nagynéném gyereke vagyok. És anyám oldaláról... gyakorlatilag a másodunokatestvéreimmel sem vagyok tisztában, pedig az egyáltalán nem távoli rokonság. Marika Ludason az unokatesómmal együtt, akik szintén nem tudták, hogy élek, igen sokáig. Minek vannak nekem szüleim? Mire jó, hogy az egyik apának a másik anyának nevezteti magát, mikor akár árva is lehetnék ennyi erővel?

Most sajnáltatom magam, pedig annyira felesleges. Bezzeg arról nem írtam neked, hogy milyen volt a múlthét hétvégéje veled, pedig csupa szép élmény, örök emlék. Csak éppen szégyellem magam miatta, mert meghurcolt a MÁV, és erről bizony én tehetek. Nem foglak téged többé Pestre rángatni, akkor se ha belepusztulok abba, hogy nem láthatlak, mert nem akarom, hogy még egyszer így bánjanak veled. Most kicsit úgy érzem, mintha a saját halálos ítéletem mondanám ki, pedig nem, nem és nem, ennek nem teszlek ki még egyszer!

Mostanában megint sokszor eszembe jut, hogy mi végre vagyok a világon, mikor folyton mindenkinek csak a bajt és bosszúságot okozom.

2014.12.19.

Lelkemben szóló dallam vagy. Illatok emléke, egy pillanat a nyárból, egy kép a hideg télből. Mardos a gondolat, hogy a Hold, hogy a Nap sugara helyettem érint téged, miközben nem ismerek csodálatosabb érzést, mint mikor álmomból ébredve bőröd forrósága az első gondolatom.

2014.11.25.

Gondolkodtál már azon, hogy karaktereink mind mi vagyunk? A mi gondolataink, akaratunk, lelkünknek apró darabkái, késztetések és meg nem valósított álmok. Mit mond az neked, hogy odabent sűrű sötétség járja őket át? Veszélyesek és sokszor ijesztőek. A tieid legalább gondolkodnak.

Olyan sokszor mondtad nekem már, hogy talán rosszul ítéllek meg, nem látom, milyen vagy. Nem mondom, hogy kiismertelek - ahhoz rengeteg idő kéne, és az emberek napról-napra változnak. De sosem kérdezted még meg, hogy milyennek látlak, ha mindenféle rózsaszín szemüveg nélkül nézlek. Pedig talán megérné.

Sosem leszel napsütés. Nem leszel ragyogó fényesség, mert te az éjszaka gyermeke vagy, bársony bundájú vad, megtestesült veszély. Nem mindig... van, mikor nyugszol, mikor tényleg csupa fény minden, de ha tudni akarod, sokkal érdekesebb a feketeség. Megragad... körém fonja láthatatlan karjait, vonz, magához ránt. Néha várom, hogy morgással válaszolj, hogy harapj, ha nem tetszik valami, és tudom, meg is tennéd, ha úgy éreznéd, az kell. Tudnál kegyetlen lenni, ha akarnál. Tudnál ölni, ha megérné.

És tudod mit? Mennél mélyebbre látok, annál inkább tetszel. Nekem nem kell boldogságfelhőkön úszó valaki - hogy illene az én csorba lelkemhez? Nem szeretek vitatkozni veled olyankor, mikor magadat szidod, mert teljesen felesleges erőfeszítésnek érzem, de néha kedvem lenne csak lecsupaszított lélekkel eléd állni, hogy nézz. Lásd a kavargó indulatot, a röhögve másokba rúgó valakit, azt, aki néha elképzeli, hogy késsel fenyeget gyűlöletes embereket. Néha úgy érzem, hogy cseppekben hullik odabent a sötétség, és csak ritkán bukkannak elő talán még épen maradt részek. És most bizsereg a bőröm, ahogy vágyik az érzésre, hogy fekete festékbe mártózva kívül is látszódjon, ami én vagyok.

Ha teljesen realista akarok lenni, és félreteszek minden ábrándot, akkor azt kell hogy mondjam, hogy nagyon is megérdemeljük mi egymást. Soha nem éreztem még magam ennyire szabadnak, és nem szégyellem előtted, hogy ki vagyok. Te se szégyelld előttem. Felesleges.

2014.11.19.

Többnyire szép és szívet melengető dolgokat szoktam ide írni neked, pedig nem csak ilyesmik járnak a fejemben. Furcsa vagy rossz dolog, hogy sokszor elképzelem, hogy mit művelnék veled, ha épp velem lennél? Nem szégyellem, azt hiszem normális dolog így vágyni a párunkra, érintésére, illatára, ízeire.

Néha birtokolni akarlak. Ruhádat szaggatva szabadítani meg a felesleges takarástól, hogy csodáljalak, gyönyörű vonalaid pillantásommal követném, aztán éhesen a bőrödre marnék, megragadnálak és úgy szorítanálak magamhoz, hogy levegőt is alig kapj. Az ágyra döntenélek, lefognálak, úgy csókolnálak, hogy még többet akarj, könyörögj, vonaglani akarlak látni magam alatt, ahogy ujjaimmal kényeztetlek. Azt akarom, hogy még a neved is elfelejtsd, hogy csak az érzésre gondolj és rám.

Máskor gyöngéden simítanálak. Ölelésemmel takarnálak be, ajkaimmal simítanék vörösséget a tieidre, akarást és vágyat. Élvezet hullámain ringatnálak, csendesen kérve még többet, és úgy szédítve téged, ahogy csak szeretnéd. Megízlelnélek, kíváncsi vagyok rád, minek tagadnám. Égbe repítenélek, hogy aztán karjaim közt lebegj egy darabig, és később saját melegemmel védenélek az éjszaka hűvösétől. Vigyáznék rád.

És néha... Azt akarom, hogy letarolj. Könyörögni akarok a harapásodért, azért, hogy szoríts, hogy mozdulni se engedj, hogy tiéd legyek egészen, hogy szabadítsd rám minden indulatod, mindent ami benned él. Mazochista vagyok, hogy a saját vesztem akarom? Cseppet sem érdekel. Azt akarom, hogy megszerezz, hogy dönts helyettem, hogy úgy akarj, hogy szabadulni se tudjak, csak levegőért kapkodva mégért nyöszörögni. Vadássz le.

Vajon túl sokfélét szeretnék?

2014.10.28.

Nem tudtam elaludni, úgyhogy megnéztem újra a Les chansons d'amourt. Megvallom, nem ártott, mert mikor veled néztem, akkor nem értettem meg mindent belőle, mert sokkal jobban lefoglalt, hogy a vállamra hajtottad a fejed, vagy hogy azt a hangot figyeljem, ahogy a levegőt veszed...

A napokban többször eszembe jutott az április. Amikor a répafasírtot sütöttem, vagy sokszor csak ha ránézek a helyekre, vagy arra járok, amerre együtt voltunk. Talán azért nem akkora kín itthon lennem egymagam, nélküled, mert megtöltötted kedves emlékekkel a házat, az életem. Persze így is fáj... de hiszem, hogy nem kell sok ahhoz már, hogy éjjelente hajad illatával takarózzam, és kezem a bőröd forróságát érezze meg először reggel.

De ügyesebbnek, szorgalmasabbnak kellene lennem... Én úgy érzem, hogy sokkal több energiát fektetek ebbe az egészbe, mint eddig bármibe, de még így is lassan haladok, és rettegek attól, hogy elbukok. Egyszerűen...

Most teleszaladt gondolatokkal a fejem, nem is tudom melyiket írjam le. A félelmet attól, hogy ha nem leszek elég ügyes, akkor elveszíthetlek? A gondolatokat arról, hogy mekkora üresség lenne úrrá rajtam nélküled? A céltalanságot, a reményvesztettséget ha nem lennél velem? A tényt, hogy senki másnak nem vagyok fontos, egy kicsit sem? A képeket, amiket álmomban látok, amik kísértenek, és míg együtt nem leszünk, nem fognak békén hagyni? Vagy azt írjam le, hogy milyennek képzelem az otthonunk..?

Minden egyes nap. Minden áldott nap csak arra gondolok, hogy érted, értünk dolgozok és megyek előre, és igyekszem erősnek lenni. Meg akarok neked adni mindent, amire csak képes lehetek, és amire vágyhatsz.

Melletted akarok lenni, nem számít, hogyan.

2014.10.19.

Néha bizonytalan vagyok, és nem tudom eldönteni, mivel teszek jót neked. Félek tőle, hogy ilyenkor rosszul döntök.

2014.10.07-08. - Éjféltájt

Sokat gondolkodtam, hogy mit és hogyan írjak le az után, hogy újra találkoztunk. Talán most is korai még nekikezdenem, nem biztos, hogy megértek már bennem a szavak, de nem akarom tovább halogatni, és remélem, írás közben majd magukat alakítják a mondatok.

Nem kötődik igazán a hétvégéhez, de talán jó, ha innen kezdem. Egyszer azt mondtad nekem, hogy az ember egy ideig vissza tudja fogni magát, de nem örökké. Mostanában valahogy így vagyok én is. Néha, amikor a tükörbe nézek, keresem magam, azt, aki valaha voltam, de nem találom, csak morzsáit a lényemnek, csak azt, ami elemi erő volt már akkor is bennem. Mégis... most kezdem azt érezni, hogy teljesen szabadon lehetek önmagam. Gondolkodtam már ezen, és azt hiszem, épp azért éreztem magam régebben is jól a társaságodban, mert előtted nem kell szégyellni vagy takargatni a sötétséget sem.

Nem, ez most tényleg nem a hétvége... Egyszerűen csak mondanivaló, ami kikívánkozik. Mert furcsa kettősség ez - noha elveszni látszik az a régi valaki, mégis most érzem olykor, hogy ugyanaz a lobbanékonyság és ösztönszerű problémamegoldás jellemez mint egykor. Ha mérlegelnem kellene, akkor azt mondanám, örülök neki. Sokkal erősebb voltam régen, nem terített le pár gonosz szó vagy tett, inkább fogtam magam és visszavágtam. Valami megbicsaklott, kicsúszott a kezeim közül, mikor gimnáziumba kerültem, most viszont olykor megint érzem azt az erőt. Sosem hittem el exemnek, hogy számít az, ha van kiért erősnek lenni, pedig igaza volt... Szóval. Arra akartam kilyukadni, hogy talán nyüffögök és sírok, és összeomlok olykor, elbőgöm neked a bánatom, de azzal együtt, ahogy előtted ledobtam a maradék védfalat is, másokkal szemben úgy lett keményebb a bástya. Szerintem ez jó. Mert hajt, hogy megvédjelek, még akkor is, ha tudom, hogy magad is képes vagy rá, és szabadságot ad, hogy bármilyen őrültség merül fel a múltból vagy fordul meg a fejemben, nem ítélsz el.

Milyen furcsa az élet - mennél több szál köt össze minket, mennél több pókhálófonál tekeredik lassan kötéllé, annál szabadabbnak érzem magam.

.......

Ahogy álmomban is éreztem a jelenléted, az valami hihetetlen érzés volt. Arra eszmélni, hogy simogatsz, vagy épp átölelsz - a valósága annak, hogy nem csak álmodom, hanem tényleg ott van a kezed, a forróságod, az illatod. Minden pillanatban csodállak téged, mert szép vagy és szemedből az oly nagyon várt jövő néz vissza rám. Rengeteget segít, ha érintéssel tudom kifejezni az érzelmeket, mert akkor sokkal kevésbé esetlenek azok az éppen ki nem mondott szavak.

Szerettem volna, de nem tudom összefoglalni mindazt, amit ez a röpke három nap adott. Kavarognak a fejemben az emlékek, és azt hiszem gyakran fogom még ismételni magadban a rövidke mondatot, aminek minden betűje igazság: Ne búsulj, emlékezz.

Ha a kezedet fogom, még a legutolsó állomáson, a legeldugottabb padon is otthon érzem magam.

2014.09.22./2.

Azt hiszem, most talán jobb lesz, ha egy darabig nem írok ide.

2014.09.22.

Talán nem telik el úgy perc, hogy ne gondolnék rád. Képzetemben, gondolataimban, álmaimban jársz, selymes-forró-szívszorongató érzéseket hagyva magad után - világom közepe lettél, hajtóerő és kitartás. Egész lényed súgja, hogy egy lépéssel újra tovább, hangodban fürdőzöm és némán újabb szavakért könyörgöm, mikor közénk hull a csend. Drága kincsem vagy, féltve őrzött valami, minden vágyam megtestesítője.

Mondd, nézted mostanában a kezed? Vajon lehet olyan szerencsém, hogy a te piros fonalad, ami karcsú ujjadat szaladja körbe, hozzám vezet..?

2014.09.15.

Mert mit jelent választani?

Eldönteni, hogy ki az, akivel szeretnél lenni, akiben megbízhatsz, akit magad mellett akarsz tudni életed minden pillanatában. Akiről hiszed, hogy boldoggá tud tenni, és reméled, hogy te is elég vagy neki arra, hogy jó élete legyen. Hogy meg tudod védeni és örömet tudsz neki adni.

Most nézlek, ahogy a kamera túloldalán hasalsz, és arra gondolok, hogy nem is választhattam volna jobb embert Nálad. Igen, rózsaszín vagyok, tudom, de annyira elmondhatatlan az, ahogy néha túlcsordul bennem minden érzelem, és olyankor csak annak örülök, hogy egyáltalán vagy. Te gyönyörű verseket írsz nekem, de én rímelni nem tudok, hát be kell érned azzal, hogy legépelek mindent... Amikor rád nézek, úgy érzem, hazaértem. Hogy találtam valakit, akitől nem kell félnem, és aki előtt önmagam lehetek és soha nem hittem, hogy képes leszek valakiben tényleg bízni. Te a léteddel adtál nekem biztonságot és reményt, hogy talán nem olyan a világ és minden ember, amilyennek gondoltam. Nem tudom, hogy én valaha lehetek-e neked védelem és támasz, de igyekezni fogok, mert azt akarom, hogy boldog legyél.

És attól, ahogy nézlek, megmozdul bennem valami. Ahogy belegondolok, hogy mindez a szépség az enyém lehet, hogy megérinthetem a vonásaid, hogy szabad... nekem tényleg szabad... Nem tudlak nem csodálni.

Egy hónap

Valahogy olyan hosszúnak és rövidnek tűnik egyszerre... Máris eltelt egy hónap! Hosszú, mert nehéz kivárni, hogy újra lássalak, és rövid, mert csak egy pillanat volt, ahogy elrepült. Napról napra, óráról órára haladunk lassan, és milyen furcsa, hogy máris itt tartunk!

Meddig illik hónapokat ünnepelni? Egy ponton túl ciki lesz, érzem, de hiszen a napokat éltetném szívem szerint, mert minden pillanat egy újabb csoda számomra. Még csak szokom, hogy milyen kapcsolatban lenni, de mikor erre gondolok, mindig mosoly kúszik az arcomra. Képzeletben épp úgy beszélek hozzád, mint eddig, ugyanúgy mesélem, ami eszembe jut, de most este tényleg szavakba öntöm neked. Még mindig nehéz elhinni, hogy tényleg vagy nekem.

Sok minden történt ennyi idő alatt, volt nehéz és csodálatos is, terveztünk és megvalósítottunk gondolatokat. Elvarázsol a szó, hogy "együtt". Jó érzést ad és biztonságot, pedig még csak az elején járunk valaminek. Nem tudom, mit hoz a jövő, de most boldog vagyok, mert hónappá álltak össze az együtt töltött napok.

Boldog hónapfordulót, Kedvesem! <3

2014.08.20. - Firka

2014.08.19.

Istenkém, milyen rég írtam már hosszan kézzel! És most mégis, mert munkában vagyok és nem akarom, hogy lássák, mit gépelek vagy bármi. Mert csak rád és rám tartozik. Ránk.
Mostanában folyton a jövőnél járnak a gondolataim. Tűnődök, hogy mit és hogyan, mert nem akarok elrontani semmit. Kicsit talán megint túlgondolok. Egyszerűbb ez ennél, mint ahogy én érzem, igaz? Csak tennem kell a dolgom, csak hagyni, hogy sodorjanak az események.
Tudod, az nagyon jó, hogy nem kell csak tétlen ülnöm. Mehetek előre, tanulhatok, küzdhetek. De bele akarok pusztulni, hogy nem vagy velem. Kínlódok, mert tudom, hogy ma veled lehettem volna, ha nem nyitom ki a szám, megérinthettelek volna, simogathattalak volna... Sok a volna és felesleges.
Nem bírok magammal. Hiányzol és azon jár az eszem, hogy milyen jó lenne téged átölelni és megcsókolni, csak érezni a bőröd melegét. Hallani a hangod és ahogy halkan szuszogsz... Képek kísértenek. Látott és érzett, talán elképzeld mozdulatok. Nem kaptam eleget a közelségedből és ostoba fejjel én voltam az, aki a lehetőséget is elvette magunktól, hogy együtt legyünk. Csak részben vigasztal, hogy az iskola miatt úgyis épp ilyen lett volna a következő év.
Újra és újra felidézem magamban a pillanatot, mikor a karjaim közé fordultál és először ízleltem meg az ajkaid. Akkor már hosszú percek óta tétováztam, a sötétben az arcod felett remegett a kezem, mert féltem, hogy ha simítalak, akkor többet nem fogok tudni megállni. Hogy lerohanlak, összetörlek, mert pezsgett bennem a feszültség és sok-sok kérdés, melyeknek mindegyike úgy kezdődött, hogy "Szabad..?". És aztán megtörtént, és az első pár másodperben fel sem fogtam, hogy mi történik, aztán nyugalom, a természetesség érzése öntött el. Bátrabb voltál, mint én, megint sokkal erősebb, és hihetetlenül tisztellek azért, mert ilyen vagy. Én folyton félek, mindig is így volt, de te vagy az első, aki látja. Aki mellett már nem kellenek a falak, akinek engedem, hogy lásson engem. Azt az aprócska, jelentéktelen és folyton remegő lelket, ami odabent van. Mert már nagyon régen csak veled vagyok erős,  többi mind csak látszat. Meggyötörtek, megtiportak, eldobtak - kidobott kismacskának, tönkretett játéknak érzem magam. Nincs is egyebem, amit adhatok, csak a szeretet érzése, amit, számomra is meglepő módon, még nem öltek ki belőlem. Azt játsszuk, hogy te vagy a macskám, pedig valójában én akartam gazdát, és te a kezed nyújtottad felém.
És nem értem, hogy miért nem látják. Lázadni akarok, mert noha csak két ember bánt, de abból az egyik olyan, aki túl nagy befolyással bír az életemre, még ha őszintén és minden erőmmel igyekszem is elszakadni. Nem tudom, miért nem tűnik fel, hogy gyógyítasz, hogy ha nem lennél nekem évek óta, akkor talán én sem lennék már. És hogy most minden vágyam annyi, hogy veled lehessek. Mikor hozzám érsz talán egy kicsit én is értékes lehetek, csorba bögre, loncsos macska, de ha van, akinek így is kellek...
Soha többet nem tudnék senki előtt ennyire megnyílni. Nem azért mondom, hogy béklyóba fogjalak, megpányvázzalak, mert ha valaha menni akarsz, úgy igazán, akkor én nem fogok az utadba állni. Azért mondom el, mert ez az igazság. Közel érezlek magamhoz, a lelkedet az enyémhez, és nem félek tőle, hogy elárulsz. Te nem fogsz. Nem tudnék másban így bízni, elhinni minden szavát és tudni, hogy nem fog hátba szúrni. Te vagy az egyetlen, aki megérdemli az őszinte bizalmat és hogy azt az alig maroknyi kis valamim, amim van, a tenyeredbe rakjam. És nem azért, mert ki tudja milyennek képzellek, hanem éppen azért, mert tudom ki vagy. Mert viszonoztad a bizalmam. Mert engeded, hogy szeresselek.

2014.08.13.

Nem szeszélyből választottalak. Azért kellesz te, mert úgy érzem, hogy a lelked a másik fele az enyémnek, a hiányzó rész, ami kell ahhoz, hogy éljek. Önző gondolatok, igen... De ennyire önzőn akarlak.

Most ránéztem a kezemre, és egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen lenne, ha majd akkor is ezt a gyűrűt nézném, ha öreg és ráncos lesz a bőröm. Nem bocsátkozok jóslatokba, nem tudhatom, hogy azért figyelem majd, mert hosszú-hosszú évek során le sem vettem, vagy azért, mert szép emlék lesz a fiatalságomról, de azon mit sem változtat az ok, hogy beleírtad magad az életem történetébe. Nem most, hanem már nagyon rég. És feltűnt, hogy Arvidnak is kígyós gyűrűje van?

Most csak irkálok, kósza gondolatokat, amik eszembe jutnak itt munkában ülve, mert már nem esik jól retusálni, és inkább nálad jár a képzeletem. Mondd, milyen lehet az érzés, ha nem kell számolni a napokat és az estéket, amíg együtt lehetünk? Milyen lehet tudni, biztosan tudni, hogy reggel ha felkelek, visszanézel rám? Nem tudok - és nem is akarok - szabadulni a képtől, ahogy mellettem fekszel és karcsú kezed köztünk pihen a párnán. A fülemben cseng még a hangod, ahogy a sötétben először adta tudtomra, hogy jó, amit csinálok. A lélegzeted, a szíved ritmusa... Észrevetted? Amikor először csókoltalak lopva nyakadra kúsztak ajkaim, hogy érezzem a szívverésed, hogy tudjam, érzel-e bármit is. Akkor egy pillanatra én ijedtem meg attól, amilyen ütemben lüktetett az az ér.

Nem vagyok és soha nem is leszek olyan szép, mint te, de ha felidézem magamban a pillantásod, amivel alattam feküdve visszanéztél rám, valahogy nem is számít az egész. Csak az a fontos, hogy engedd, hogy öleljelek.

2014.08.09./2.

Istenkém, mit tettem?! Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy gigantikusat hibáztam, és félek, tönkretettem mindent. Pedig tudom és tisztában vagyok vele, hogy egyébként is alig láttalak volna, hiszen sok-sok kilométer választ el, és azzal is, hogy így is meg fogjuk valahogy oldani, hogy lehessünk valamennyit együtt, de így, hogy tudom, hogy nehéz lesz, még jobban mardos a hiányod, mint eddig. Abszurd módon várom, hogy rohanjon az idő, hogy legalább kamerán át lássalak néha, hogy hétvégente halljam a hangod, de elég lesz? Mondd, elég lesz neked ez, és az egy-két havonta való találkozás ahhoz, hogy ne szakadjunk el?

Kellett volna az a majdnem egy hét. Kétféle érzés kavarog bennem folyamatosan, mert átkozom a hülye fejem, hogy tönkretettem, elrontottam egy lehetőséget, hogy talán utána is elég lett volna ezt bedobni, de másrészt folyamatosan ott motoszkál bennem, hogy most kellett. Azért tettem meg, mert úgy éreztem, hogy kell, hogy később ne essen nagyobb bajom. Magamat védtem, ahelyett, hogy arra gondoltam volna, hogy mindkettőnknek jó legyen, ha találkozunk. Sajnálom. Nem tanultam még meg, hogy milyen is az, ha kettőre kell gondolnia az embernek.

Azért írok róla, mert beszélgetésben újra felhozni már nem akarom. Nem akarok nyafogni és önostorozni, de ki kell írnom magamból, egyben, ezt az egész katyvaszt, amibe kevertem magam. És egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet ennyire gyűlölni engem, minket, egy olyan érzésért, vágyért, ami boldogságot ad.

Logikusan nézve, ha lehiggadok, akkor igen, így is mennie kell ennek közöttünk. Eddig sem találkoztunk sokat, eddig mindössze öt alkalom volt, mégis kifejlődhetett ez az egész. Fogjuk látni egymást, nem kell egy éven át ténylegesen folyamatosan távol lennünk, és ahogy eddig is, most is itt az internet. Te az iskolával leszel elfoglalva, én a munkával és a nyelvtanulással. Talán még láthatlak, mielőtt visszamész iskolába. Október első hetének végén con, arra biztos felmehetek Pestre, ha ráérsz majd, akkor találkozhatunk. És már el is telt két hónap. Szilveszter megint olyan, amire kitalálhatok valamit, hogy felmenjek Pestre - még ha akár nem is ott leszek igazából, éppen elég, ha magyar területen. Januárban nekem pályázat, akkor elindul a dolog affelé, hogy kimehessek hozzád. Maradt hat hónap. Közben pozsonyi meghallgatás, ha elég jó leszek, aztán felvételi nálatok. A tél hosszú lesz és magányos, de majd oda is beiktatunk valahogy találkozásokat, esküszöm, hogy megoldom. De március, aztán május, megint látlak, aztán két hónap eltelik és ha akarjuk, ha úgy szeretnéd még akkor is, akkor augusztus elején, ha leszámolok munkában, már költözhetek is. Az sem érdekel, ha nem vesznek fel iskolába, akkor dolgozni fogok.

Így, hogy végre sikerült egészen átgondolnom, azt kell mondjam, vannak párok, akik ennél rosszabb helyzetet is túlélnek. Mi pedig közben szinte folyton kapcsolatban lehetünk annak az áldott világhálónak a segítségével, ami lehetővé tette egyáltalán, hogy megismerjük egymást. Beszélgethetünk, tervezhetünk, és annyira sokszor mondtad már, hogy nem a testiség a legfontosabb egy kapcsolatban, hogy elhiszem, hogy ennek a hiánya, illetve inkább ritka lehetősége sem fog tönkretenni. De még messze van az egy év. Vagy nem is annyira? Hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy először nálatok jártam. Az ajkaid még mindig érzem az ujjaimon - és ha őszinte akarok lenni, mivel anyám hétvégente jár haza, valószínűleg akkor sem találkozhattunk volna többet, ha egy szót sem szólok. Vagy ő jön rá, hogy mi a helyzet, és akkor aztán...

Persze, ne feledkezzünk el arról sem, hogy elköltözhetek. Csak egyelőre nem tudom, hogy mi lenne jobb - költözni, és gyakrabban találkozni, hogy maradni, és gyűjtögetni a pénzt, hogy majd elkezdhessünk az életünk. Ebben majd segíthetnél, hogy kitaláljam.

Most még mar bent a csalódottság és a tény, hogy fájdalmamban legszívesebben hozzád futnék, téged ölelnélek magamhoz, de csitulni fog, és akkor képes leszek menni előre. És talán anyám is megenyhül közben valamennyire.

Most arra gondolok, hogy milyen érzés volt, mikor a tenyered a mellkasomon tartottad. A szívem fölött simogattál, ott, ahol most sajog - próbálok erőt meríteni az érzésből. És most már tényleg abbahagyom az ezen való kínlódást.

2014.08.09.

Te vagy minden gondolatom. Téged suttog a szél, tincseid aranya a nap, viharos kék színű szemeid látom, ha a felhőkre nézek.

Csókod a méz, amiért még érdemes élnem.

2014.08.06.

SMS-t kaptam tőled, olyat, amitől határtalanul boldog lettem, amitől érzem, hogy tényleg hiányzom neked, annyira, mint te nekem. Csodálatos érzés, ha arra gondolok, hogy vágynál mellettem lenni, egyszerűen minden sejtemben érzem a boldogságot, azt a hihetetlen érzést, hogy te tényleg, TÉNYLEG vagy nekem!

2014.08.04.

Megtörtént. Nem tudom elhinni, még mindig álomszerű az egész, de itt van az ujjamon a gyűrű, hangod és érintéseid emléke a bőrömön... Itt voltál, és most a párom vagy.

Talán most nyerte el igazán értelmét ez a blog, ezek az írások, hiszen egy nap majd megmutatom neked, és akkor... akkor... nem is tudom, mi lesz. Talán megmosolygod a rózsaszín szavaim, talán boldog leszel egy részüktől majd. Két napja, hogy a párom vagy, és ezért írok most, még ha fáradt is vagyok nagyon, mert már tegnap akartam, miután hazamentél, csak az valahogy nem jött össze. De most... most arra gondolok, hogy te vagy nekem, és végre tényleg, most már tényleg nem akarok meghalni, most érzem, hogy érdemes élni! Érted és kettőnkért.

Még mindig félek a jövőtől, a szülőktől, és attól, hogy bánthat téged a világ, de most mindennél sokkal nagyobb a boldogságom, és a buszon is csak mosolyogtam magam elé, mert arra gondoltam, hogy te létezel, és én a tiéd vagyok. Te az enyém vagy.

Nem hittem, hogy ennyire könnyen fogunk sodródni, egymás karjaiban kötni ki, mert számoltam vele, hogy több időre lesz szükséged, de ez az egész felülmúlta minden reményem. Hihetetlen érzés volt tudni, hogy akarod, és az, hogy kezdeményeztél, és a puha ajkaid, a finom kis kezeid, a karcsú vonalaid... Nem tudom, hogy kellhetek pont én neked, de nem akarok miérteken gondolkodni, inkább csak próbálom elhinni, hogy minden hibám dacára akartál engem. Istenkém, ha tudnád, hogy én mit éreztem! Hogy mennyire földöntúli volt érinteni téged, és csak a gyávaságom nem engedte, hogy tépjem a ruháid, hogy láthassalak is!

Ha sikerül, ha nem jön közbe semmi, akkor 14 nap és újra látlak. El sem tudnád képzelni, hogy mennyire várom. <3

Egy évvel ezelőtt - 2014.07.27.

Évfordulót ülök. Csendes magányomban, mert nem is tudom, merre jársz, de talán most nem is baj, hogy így van, hiszen legalább írok. Egy évvel ezelőtt írtam először arról a blogomon, hogy rájöttem, szeretlek, de nyilván lehetetlen lett volna kibogozni, miről is beszélek... Egy éve és egy napja volt az éjjel, amikor jött a felismerés, a riadalom... aztán minden más is.

Most, 366 nappal később már tudod, hogy mit érzek, és ez fikarcnyit sem csillapodott, sőt. Még nem tudom mi lesz, nevezhetlek-e valaha páromnak, de reménykedek, mert a lehetőség még él, bár már azt hiszem ennyi idő után kicsit kínoz a bizonytalanság. De türelmes leszek, azért cserébe, hogy annyi ideig féltem elmondani neked olyasmit, amit tudnod kellett volna. De nehéz. Mert vágyom rá, hogy mellettem legyél, de annyira nehezen jön össze mindig... Néha, elkeseredett pillanataimban felmerül bennem, hogy ez vajon nem egy intő jel? Talán arra figyelmeztet, hogy készüljek fel rá, hogy hiába akarok kapaszkodni beléd... Most kicsit rossz kedvem van, mert még nem tudom, hogy most akkor jössz-e hozzám végül, vagy sem, így nem hiszem, hogy kitörően boldog bejegyzést tudok alkotni... Délelőtt még azt akartam.

Tudod, hogy mennyiszer képzelem azt, hogy velem vagy? Egy éven át annyit gondoltam rád, hogy csoda, hogy még el nem kopott a neved, hogy ki lehet még ejteni, mert gyakran beszéltem hozzád fejben, gyakran képzeltelek magam mellé és álmomban neked suttogtam. Néha lefekszek a nagyszobában az ágyra, mikor sötét van, és visszaképzelem magam azokba a pillanatokba, amiket együtt töltöttünk ott. Ujjaidat az arcomra, drága hangod és illatod magam köré. Máskor paplant fogok és azt ölelem, játszva, hogy te vagy, karcsú derekadat fogom épp. Nehéz így. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ha együtt lennénk, akkor hogyan bírnánk a tényt, hogy évente talán háromszor vagy négyszer látjuk csupán egymást, és ezt is csak akkor, ha szerencsénk van, de arra jutottam, hogy megérné küzdeni. Megpróbálni. Érted igyekeznék kibírni, és ha szeretnéd, a jövőnket együtt tervezhetnénk... Ha akarod, ha ott élni a vágyad, akkor utánad mennék Csehországba is, vagy ahová szeretnéd. Otthont teremthetnénk. Lehetne olyan, amilyet te szeretnél, kiválaszthatnád a falak színét, a bútorokat, és mindenünk magunkkal vinnénk oda.

Annyira jó lenne...

Vajon ha egy év múlva még élek, és visszaolvasom ezt, akkor mire fogok gondolni? Vajon mit fog hozni a jövő?

2014.07.26.

Jövőhéten eljössz hozzám, azt mondtad, és ettől most egyszerre vagyok nagyon boldog, hiszen régóta vártalak, és rettenetesen ijedt. Félek, mert fel tudom mérni önnön hibáim, amiket szégyellek előtted, és azért is, mert lehet, hogy sor sem kerül arra, hogy lecsupaszított lélekkel álljak előtted, hiszen lehet, hogy nem tudlak odabenn megmozgatni. De örülök, hogy jössz, mert végre láthatlak, végre érinthetlek majd.

Bizonytalan vagyok, félek, hogy el fogok rontani valamit.

2014.07.21.

Rossz előérzetem van. Úgy érzem, hogy vissza fogsz utasítani.

2014.07.20.

Megijedtem. Nem először riaszt a gondolat, de most újra felszínre hozta a film, amit néztem, hogy talán rosszat teszek veled. Féltelek. Mi van, ha bántanak téged, ha megvernek, ha a beléd tépnek és szaggatnak, és én nem tudok ellene tenni? Ha én nem lennék, talán soha nem fordul meg a fejedben a lehetőség valóságként, hogy talán lehetnél lánnyal is. Most még nem tudom, hogy fogsz dönteni, tényleg kellhetek-e egyszer neked, de ha igen... Önzés volt ezt tennem veled? Igen, persze hogy az, mert azt képzeltem, hogy megvédhetlek, de talán nem is lesz szükség rá soha, mert mi leszünk a kivételek, akiket nem kapnak el. Igazad van, tényleg vannak szappanbuborékjaim, de egyáltalán nem arról, amire te gondoltál. És ilyenkor, néha, mikor belegondolok, akkor megrettenek attól, aminek nekikezdtem, és attól, amilyen sorsot hozhat ránk. Rád. Én már rég elvesztem, de neked... Neked meg volt a lehetőséged egy elfogadott életre. És jöttem én, és szembeállítottalak egy érzéssel, ami bár őszinte és tiszta, de vihart hozhat, nagyot és veszélyeset. Néha azt kívánom, hogy nemet mondj, mert akkor nem rántanálak magammal. Akkor lehetne... lehetne még mindened! Családod, boldogságod, jövőd. Hol vagyok én ehhez, mit tudok neked nyújtani? Hiszen még ahhoz is gyáva vagyok, hogy mindezt a szemedbe mondjam el. Nem érzem, hogy jogos lenne a létezésem, és nem is kapaszkodok belé, márpedig ez is aljasság veled szemben. Akármit is döntesz végül. Mert végig kell nézned, hogy lépésenként haladok egyre lejjebb, de lehet, hogy egyszer kicsúszik a lábam alól a talaj, és akkor mi lesz, ha téged is elsodorlak? Bár talán csak képzelem, hogy van elég befolyásom az életedre ehhez. Talán jobb is lenne, ha nem lenne, hiszen én... én nem is tudom igazán, hogy mit akarok. Csak annyit, hogy téged, de ha megkapnálak, ha együtt lüktetne a lelkünk, aztán mi lenne? Csodálhatlak téged, szerethetlek, de ez nem változtat azon, hogy senki vagyok és semmim sincsen. És ha bántanának... ha MIATTAM bántanának... Nem érdemled meg, hogy kitegyelek ennek. De erre előbb kellett volna gondolnom, most már nem tudom meg nem történté tenni a kimondott szavakat és képtelen lennék hazugsággal meghátrálni, mert sokkal jobban szeretném én annál, hogy velem legyél.

Én magam vagyok a veszély, ami bajt hozhat rád. De túlságosan várom a csókod... viszont utána... utána bárcsak meghalnék. Hogy biztonságban legyél. De mégis inkább előtte, hogy ne tudd, ha jó - hogy ne hiányozzak.

2014.07.19.

Olvasgattam most. Kon és Arvid játékokat böngésztem, mert hirtelen nagyon hiányozni kezdett mindaz, amit ezek jelentettek. Valahogy újra és újra meglepetés erejével hat rám, hogy mennyire én vagyok Arvid. Most arról olvastam, ahogy nem mindig tud mindent kimondani, van benne valami gát, csak úgy, mint bennem. Talán most jutottam el addig, hogy itt elmondjak mindent őszintén, és jó ötlet volt a blog, mert így gyakrabban írok, rögtön elmondom, ha eszembe jut valami. Bár azt hiszem, sokszor fogom magam ismételni, mert az érzés, ami mindennek az alapja, az ugyanaz marad, és ez az, ami mozgat.

Ijesztő, hogy mennyire olyanná váltam, mint Arvid. Vagy talán ő volt a kezdetektől olyan, mint én? Nem tudnám megmondani, ki alakított végül kin, mert tény, egy részem mindig Lyra marad, de most... Elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha nekünk is olyan életünk lenne, mint nekik. Márpedig lehetne, mert természetünkben és az életünk egyéb pontjain is hasonlóak vagyunk hozzájuk, egek, hiszen még a hivatásunk is majdnem ugyanaz! Jó lenne békében élni valahol és állatokkal venni körül magunk, rajzolni, alkotni, miközben olyan munkát végezhetnénk, amit szeretünk. Noha belőlem sosem lesz szakács, de neked, egyedül neked imádok főzni, tervezni, hogy mit ennél szívesen, milyen ízre vágyhatsz, mivel nem találkoztál még. Érted megérné reggel felkelni és szembenézni a világgal. Talán most megint azt gondolod, hogy túlságosan rád támaszkodom, de nem vagyok hülye, működik az ítélőképességem és a kockázatát is fel tudom mérni annak, hogy rád vágyom és veled szeretném az életem élni. Tudod, néha fáj, hogy nem tudom, vajon vágysz-e annyira találkozni velem, mint én veled. Megértem, amikor dolgod van, és előbb harapnám le a nyelvem, semmint azt mondjam, ne menj, ha jól fogod magad érezni, de bizonytalan vagyok. Ez a bizonytalanság is olyan, mint Arvidnál. Kellene néha a kimondott szó...

2014.07.18. - Születésnapodra

Sosem meséltem el neked, hogy mennyire nagy hatással volt rám, amikor először találkoztunk. Ott a pályaudvaron mikor megláttalak kicsi voltál és nagyon szép, hosszú szoknya volt rajtad, saru és spagettipántos felső, és a hátadon az a hatalmas táska, ami mintha el akarna rántani, de nem, te erős voltál mindig is, és biztosan álltál a talajon. Veled volt Lilith is, emlékszem, milyen ámulva figyeltük a cseppnyi gombszemét, a szimatoló orrocskát... De a lényeg, hogy végre ott voltál Te. Így lassan két év távlatából visszatekintve arra az augusztusi napra nem is tudom, hogy mi volt fájóbb, hogy olyan hamar haza kellett menned, vagy hogy megtapasztaltam, hogy milyen melletted lenni, de aztán többé nem lehetett. Az első perctől tetszettél, noha én magam sem fogtam fel, csak így utólag látom már, miért voltam zavarban utána megmondani, hogy milyen szép volt a vékonyka bokád, ahogy kivillant a hosszú szoknya alól, vagy hogy milyen gyönyörű a hajad. Ezt talán el sem mondtam... Nem tudom már. De azt egészen biztosan nem mondtam el, ami igazán megfogott.
Amikor Seren kiment ott, a teázóban, és én végre megölelhettelek és a hátadhoz simulva fúrtam a ruhádba az orrom, akkor megéreztem az illatod, és többé nem akartalak elengedni. Nem tudtam miért, csak azt, hogy imádom ezt az illatot, hogy nagyon jó érezni, és fogni téged, végre megbizonyosodni róla, hogy tényleg vagy, tényleg élsz. Azóta is, ha megérezlek, akkor nem akarok mást, csak az arcom a bőrödbe fúrva érezni téged, lehunyt szemmel lassan ringani a nyugtató aromában, ami Te vagy.
Ha megölnek se jöttem volna rá, hogy tetszel, hiszen nem is volt szabad, mert neked volt valakid, és amúgy is... Jó barát voltál, és nem is mertem volna azt képzelni, hogy valaha több lehetnél. De most, hogy miután elmentél és itt hagytad az illatod az otthonomban, már tudom, hogy akkor és ott eldőlt, és csak az időn múlott, hogy több is legyen, amit érzek, mert már megvolt a szikra.

És most, ha a naptárra nézek, akkor bármilyenek is a szüleid, hálát adok nekik és a sorsnak, hogy lélegzel, ver a szíved - azért, hogy vagy.

2014.07.14.

Szép vagy. Ez az a két szó, amit ki akarok mondani, s amit nem merek, pedig lassan gyűjtögetem a bátorságom. Talán most már képes lennék rá, de nem tudom, érdekel? Akarod hallani, hogy láttalak, hogy tudom, gyönyörű vagy, hogy selyem a bőröd és hogy egyre csak simogatni akarom a kezemet vonzó vonalaid? Hogy nézni szeretnélek, ahogy mezítelen fekszel az ágyon, csak figyelni egyre, inni a látványod, hogy soha ne felejtsem el, hogy a lelkemben éljen még akkor is, ha újra születek, ha már semmi nem lesz belőlem, ami én vagyok, csak a te emléked? Most valószínűleg azt gondolod, hogy reménytelenül rózsaszín és romantikus vagyok, pedig ez még mindig nem minden. Még itt is meggondolom, mit írok, hogy ha a kezedbe kerül, akkor ne utálj, ne riadj meg tőlem, mert nem csak békésen vágyakozó gondolataim vannak... Tudod mit? Talán el kéne mondanom, hogy ne áruljak zsákbamacskát.

Néha úgy érzem, hogy bántani tudnálak. Hogy képes lennék megragadni téged és szorítani, álnok mód szavakat suttogni, hogy szenvedj, de aztán nem érni hozzád mégsem. Nyakadra fonni az ujjaim miközben csókollak, erősen fogni és nem ereszteni, hogy tudd, hogy az enyém vagy és soha nem lehetsz másé. Mert ha szabadulni akarsz, ha menekülni próbálsz, akkor... akkor.....

Elég. Elég mára. Elég, mert megőrülök.

2014.07.13.

Már tudod, hogy szeretlek. Nem tudom még, mi lesz ennek az egésznek a vége, de örülök, hogy végre már nem kell tartanom tőle, hogy mi lesz, ha rájössz, mert tudod, és nem történt baj.

Akarlak. Mindennél jobban, érinteni akarlak és belemarni a húsodba, simogatni, csókolni, megharapni, magamévá tenni. Látni akarlak. Már majdnem egészen láttalak, és nem tudom, te ezzel tisztában vagy-e, hiszen a kamerán keresztül néztelek, de… majdnem egészen, és bánt ez a majdnem. Gyönyörű vagy és többet akarok belőled, egyszerre kell a látvány és az illat, az íz, a forróság, ha hozzád érek. Birtokba venném az ajkaid, nem eresztenélek míg nem fulladozunk, szorosan tartanálak, ujjaim bejárnák kebleid, aztán lejjebb, egyre lejjebb, lábaid közé nyúlnék, beléd hatolnék, ujjal izgatnálak, nyelvvel cirógatnálak… El sem tudod képzelni, hogy mennyire akarlak. És mennyire félek attól, hogy mit teszek veled, ha egyszer a karjaim közé kaparintalak.

2014.06.07. 00:06-tól

Nem vagy jól. Azt hiszem fáj neked élni, és nem tudok neked segíteni bármennyire is szeretném. Elgondolkodtam azon, amit ma mondtál, hogy szeretnéd ha elfelejtenének, ha letennének rólad, és tűnődtem, vajon jót tennék-e neked, ha megpróbálnám megtenni, amit szeretnél, de… nem, ennyire nem vagyok erős, képtelen lennék rá. Még bántani sem tudnál úgy engem, hogy megszakítsak minden kapcsolatot, nekem te vagy az egyetlen ember, aki tényleg, igazán fontos, bármilyen minőségben is gondolok rád. Senkim sincs, csak te, te vagy a családom, te vagy az, akire olyankor gondolok, ha meg akarom ölni magam, mert nem tehetném ezt veled. Egyszerűen nem.

Rettenetesen hiányzol. Most, hogy rosszul érzed magad itt titkon a paplant ölelem, abban reménykedve, hogy talán mégis van varázslat a világon és te érzed a közelséget, a törődést. Valamiért azt érzed, azt hiszem egyre gyakrabban, hogy nem érsz semmit, pedig ez nem így van. Még ha eltekintünk attól, amit a suliban csinálsz, vagy úgy általában mindentől, amit teszel, akkor is ott maradsz TE, az egyedi és megismételhetetlen, aki nélkül szegényebb lenne a világ – de én biztosan. Azt mondod hogy elfogult vagyok, és nekem ez rosszul esik, mert nem értem miért baj, ha azt mondom, amit látok. Gyönyörű vagy, annyira, hogy hónapok óta vágyakozom utánad, és nem kell más. Okos vagy, hatalmas a képzeleted, és erős vagy, mert képes vagy magadat és engem is fent tartani. Szeretlek hallgatni, mert megnyugtat a hangod, olyankor tudom, hogy megvagy, rendben vagy, és mikor a fülembe suttogsz, annál szebb hangot csak keveset tudok elképzelni. Engem nem érdekel, hogy mit dolgozol, dolgozol-e egyáltalán, van-e nem tudom hány diplomád, végzettséged, nem érdekel, hogy néha lusta vagy, mert senki sem hiba nélkül való, és nem azért kellesz mert az a végzettséged, ami. Azért kellesz, mert te önmagad vagy, a lelked vonz, és annak alapján ítéllek meg. Én sem hinném el, ha valaki dicsérne… úgyhogy megértem, hogy mi a gond, és lehet, hogy hiába beszélek most is, de nem bánom. Ha kell ezerszer elmondom neked, hogy te vagy a legértékesebb ember, akit ismerek, az egyetlen, akiért érdemes tennem, akinek egyetlen jó szava, egyetlen érintése elég ahhoz, hogy többé ne legyen annyira mocskos hely a világ.

És nem értem, nem tudom, nem fér a fejembe, hogy ha tisztában vagyok azzal, hogy mi ketten képesek lennénk boldogan élni együtt, akkor miért kellett ennyire lehetetlenül messze sodorni minket az életnek. Elmondhatatlanul várom, hogy újra a karjaim közé zárhassalak és magamba szívhassam az illatod. Hiányzol.

2014.05.18.

Korai még megírnom ezt a levelet, hiszen lehet, hogy nem is fogok kelleni neked, de jobb lesz, ha kiírom magamból, mert lelkiismeret furdalásom van. Megint. Egy részét már a blogra kiírtam pár hete, mikor rájöttem, hogy rémes, amit művelek, de most… Ha ezt olvasod, akkor a párom szeretnél lenni, úgyhogy tartozok annyival, hogy őszinte legyek veled, hogy eldönthesd, tényleg akarod-e.

Úgy érzem, hogy átvágtalak. Nem direkt, erre nem lennék képes, csak nem mondtam el dolgokat. Hogy is kezdjem… Először is tudnod kell, hogy én már tavaly júliusban rájöttem, hogy tetszel, hogy többet is érzek, mint szimpla barátságot, de nem mertem elmondani, mert rettegtem attól, hogy ha megtudod, akkor elveszítjük egymást, márpedig nekem szükségem van rád, és én is szeretném azt hinni, hogy tudok neked támasz lenni, amit nem akartam tőled elvenni. Jó ideig… lényegében hónapokig nem beszéltem erről a vonzalomról senkinek, csak rágtam magam, hogy mit tegyek, bár Seren azt hiszem már akkor tudta, mert mikor rájöttem, akkor kicsit ittas voltam és dobtam neki pár smst kétségbeesésemben, bár nem írtam le, hogy kiről van szó. Később, mikor végre elmondtam neki, akkor mondta is, hogy sejtette, hogy Te vagy az. Szóval elmondtam neki, hogy mit érzek, és hogy szeretnék tőled többet is, de nem tudott mást tenni ő sem, csak bíztatott, hogy mondjam el neked, de nem ment. Folyton azt éreztem, hogy ha elmondom, és utána többé nem érsz hozzám úgy, mint mikor nálatok voltam szeptember elején, abba én belepusztulok, mert érezni akarom a kezed, az illatod. Aztán úgy ennyiben is maradt. Viszont… Ahogy telt az idő, nekem néha nagyon fájt vagy épp hihetetlen boldog voltam egy-egy mondatodtól, és ha ilyenkor kapott el valaki, akkor nehezen álltam meg, hogy ne kürtöljem világgá, hogy mit érzek, mert a fenébe is, én büszke vagyok rád, és folyamatosan az dolgozott bennem, hogy ezt mindenkinek tudnia kellene! Ráadásul ugye volt ez, hogy célozgattak, hogy együtt vagyunk-e, és ha kérdezték, én nem tudtam hazudni, megmondtam, hogy nem, de én szeretném. Először Oph és Domi jött rá, de velük alig beszélek, erről meg pláne nem volt szó csak negyedévente egyszer. Elmondtam nekik, hogy tetszel és szeretnék veled lenni, ennyi. Dol… hát azt te is láttad, mert bemásoltam neked. Előzőleg tőle tanácsot kértem, hogy hogyan lehetne megtudni valakiről, hogy esetleg érdeklem-e, és azért kérdeztem őt, mert tudtam, hogy ő is volt lányokkal, de mindenre megesküszöm, hogy nem mondtam neki nevet, mégis láttad, hogy mivel jött legközelebb. Runa lényegében a kezdetektől tudta, rájött, bár ő váltig állította nekem, hogy Te is akarsz, mert ő úgy látja, hogy így van, és ezért nyúzott minket. Megmondtam neki, hogy nem érhet hozzám, mert ennek ellenére is célozgatott nekem, amit el is mondtam neked, és ő feltette magában aztán, hogy összehoz minket – mit ne mondjak, igen tapló módszerei voltak, és kértem is őt, hogy hagyjon békén téged, ne zaklasson, mert ha tényleg segíteni szeretne, akkor inkább NORMÁLISAN beszélgessen csak veled, és ne szekáljon, mert utálom, hogy feldühít téged. Valahol… kicsúszott a kezemből a dolog. Nem hittem, hogy tényleg akarhatsz, azt gondoltam, hogy úgy végződik ez is, mint eddig minden ilyesmi nálam, hogy vágyakozom némán, úgy élem meg az érzést, hogy másokkal néha beszélek róla, aztán majd egyszer csak lesz valakid én meg kénytelen leszek tovább lépni. De nem akarok úgy kapcsolatot kezdeni, hogy nem tudod, hogy mennyire aljas vagyok, mert mások hamarabb tudták, pedig tudom, hogy neked kellett volna elmondanom egyedül. De képtelen voltam, féltem, annyira féltem… Zoé rákérdezett nálam, elmeséltem neki, hogy mi a helyzet, erre felajánlotta, hogy megkérdez téged, mint a többiek minket régebben, hogy együtt vagyunk-e, hogy aztán majd beszélgethessek veled a dologról. Nem tudtam nemet mondani, annyira vágytam, hogy legyen már valami, hogy kimondhassam, de megint megfutamodtam. Ezt szégyellem a legjobban… Ez volt az, ami után a blogra írtam, és megfogadtam, hogy soha többé nem teszek még hasonlót sem, csak annyira szeretlek, ha hagyod, amennyire csak tudlak, hogy jóvá tegyem ezeket. Levi ő… hát ő rákérdezett nálam, hogy tetszel-e nekem, és azt hiszem ezért beszélgethetett veled aztán arról, amit bemásoltál nekem később. Nem tudom. Az biztos, hogy megmondta nekem, hogy hihetetlenül szurkol nekünk, és segíteni akar, és hát neki sikerült is, mert ha nincs az a beszélgetés, én nem merem neked megmondani, hogy mire vágyom.

Azt hiszem ennyi. Rettenetesen szégyellem, és nem is tudom, hogy most rosszat tettem-e, mert abban a pillanatban nekem nem tűnt annak, hiszen csak próbáltam valahogy közelebb keveredni hozzád, vagy pedig egyszerűen csak tudatni a világgal, hogy sokat jelentesz nekem. Igazság szerint így is nehéz volt visszafognom magam, legszívesebben kábé kiírtam volna a facebookra meg a BK hirdetőjébe, mert azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy milyen okos és szép valaki tetszik nekem, de most így visszagondolva mégis csak hibát halmoztam hibára.

Amit viszont el tudok neked mondani, hogy soha, amióta csak rájöttem és eldöntöttem, hogy tényleg veled akarok lenni, nem értem máshoz és nem engedtem, hogy hozzám érjenek. Senkinek. Még ha nem is voltunk együtt, de az, amit gondoltam, összekötött veled, és képtelen lettem volna elviselni mást, főleg az után, hogy simogattál és öleltél. És tartoztam neked annyival, hogy őszinte legyek hozzád és beismerjem a hibáimat, mert ha együtt leszünk, akkor én őszinteségre szeretném alapozni a kapcsolatot, az pedig nem megy úgy, ha elhallgatom ezt. Talán annak fényében, hogy hónapokig, majdnem egy évig tartó folyamatról van szó attól kezdve, hogy rájöttem, addig, hogy megbeszéltük, hogy csókolózni szabad, nem is olyan rettenetes, hogy beszéltem róla másokkal – és annyira így nem is tűnik soknak az emberek száma. Viszont azt le szeretném szögezni, hogy sohasem akartam neked ártani, minden aljas rellonos húzásom csak azért történt, mert annyira szerettem volna veled lenni, hogy reméltem, valaki majd csak tud egy biztos receptet arra, hogy hogyan lépjek veled tovább.

Megértem ha most gyűlölsz, és elfogadom, ha nem akarsz egy ilyen emberrel lenni, de akkor is örülök, hogy elmondtam, mert fojtogatott, hogy hazudtam és én is épp eléggé gyűlölöm magam érte.

2014. áprilisában

Belekezdenem a legnehezebb, azt hiszem. Nem tudom, hogy mit mondjak, csak kavarog bennem minden… Végre itt volt. Velem volt három napot, érinthettem, hallhattam, ölelhettem. Olyanok voltunk, mint egy boldog család.

Anyám nem jött haza, magunk voltunk majdnem a legvégéig, és egy nagy ágyon aludtunk együtt. Az ölembe dőlt, mikor a gépen néztünk valamit. Megkapta a gyűrűjét, felhúzta, azt mondta, hordani fogja, és nekem elküldi azt, ami eddig az övé volt. Nem tudom, hogy tényleg elküldi-e… de ígérte. Nem tudta hol van az a gyűrű, de én tudtam, hogy Jabloncán, még a helyet is megmondtam, hogy hol hagyta, és később kiderült, hogy tényleg ott is volt, és mikor rájött, hogy hónapok távlatából is tudom, hogy hol vannak a dolgai, akkor felpattant a hokedliről és összeölelgetett, megpuszilta az arcom.

Nagyon sok csókot adtunk egymásnak, de nem szájra. Arcra, nyakra, kézre, fülre, mikor azt mondtuk, hogy beszélgessünk még este az ágyban, akkor az lett a vége, hogy a sötétben egymás felé fordulva simogattuk egymás arcát, minden vonalat, kivéve az ajkakat. Kézen fogva aludtunk el, ölelkezve aludtunk el, és reggel ébredés után egyik nap még legalább egy órát foglalkoztunk ilyen édes kis semmiségekkel, mielőtt felkeltünk volna.

Próbáltam kicsikarni a csókot, de nem ment. Pedig letaroltam, szeretet rohamot produkáltam, öleltem és puszilgattam és nyüsszögtem közben, úgy nevetett! Aztán megálltam, a derekán ültem, összesimultunk, a karom a feje alatt volt, és úgy néztük egymást, mosolyogtunk és pusziltam az arcát, aztán játszottunk megint, meg-megnyaltuk a másikat, én meg nevettem, mikor úgy fordult, hogy a szája volt csak elérhető, hogy azért csinálja, mert tudja, hogy ott nem merem megnyalni, ő meg nevetett szintén, hogy még jó. De öleltem. Birkóztunk, legyőzött, a lábaim közt térdelt pár másodpercet, de aztán leültünk vissza a géphez.

Fülbevalót kaptam. Mikor Misivel beszéltem, mikor neki írtam, hogy jogos tulajdonosánál van a fülem, akkor adta nekem hirtelen ötletből, kicsi, ezüst. Az egyik fülemnél ő csavarta rá a végét, mert csavaros hátul, nem lehet elhagyni. Azért kaptam, hogy „mindenki lássa, hogy az enyém vagy.” Ezt suttogta közben, kicsit mosolygós hangon, de istenem… Megkérdeztem, húzhatom-e Misit azzal, hogy beírom, hogy most nála a fülem, átölelt és azt mondta, hogy „amit csak szeretnél Drága”.

Aztán folyton csókoltuk egymás arcát, az orrom hegyére kaptam rengeteget, az államra is, én meg adtam neki már majdnem a szája sarkához. Összeszorítottuk az arcunk az ágyban. De mikor rákérdeztem, az alvás kapcsán, hogy nem zavarja-e, akkor megint az volt a válasz, hogy nem, hiszen már Nekoéknál is aludtunk így, nem? Meg hogy Nekoval is szokott néha. Elég sokszor emlegette őt. Mondta, hogy neki azért szokta a fülét rágni, mert visít tőle, imádja kínozni, de én nem visítottam egyszer sem, nálunk csönd lett, mély csönd, és puha, nagyon gyengéd érintések. Ugye csak fél? Ugye csak Neko mögé bújik? Vagy engem akar távol tartani..?

Azt mondta nekem, hogy ha otthon lesz, tartsuk együtt a szülinapunk. Akkor náluk még van másik két embernek is, és „egyszerre négy szülinapot tarthatnánk a családban”. Annyira jól esett… Beszéltem arról, hogy vele akarok lakni, hogy költözzön hozzám, vagy akár én vele valahová… Többnyire csend volt a válasz, de aztán egyszer mondta, hogy csak most azon gondolkodik, hogy mit csinálna ő itt, mert nincs munkalehetőség. Nem tudom… igen, máskor ő fakadt ki, hogy legszívesebben velem lakna, de…

Nem tudom ezt az egészet. Nem tudom, mi van most. Majd’ belehaltam, hogy hazament. Végig zokogtam az utat hazafelé, úgy éreztem, hogy nincs értelme tovább élni, pláne hazajönni, mert az volt jó, az volt igazán szép, ahogy együtt voltunk itt. Hintáztunk éjjel a városban. Egy sötét játszótéren, a szélben, a hidegben… annyira jó volt. Utána itthon az ágyban magához ölelt, mert nagyon fáztam, úgy aludtam el a karjaiban. A városban, ahol nem sok ember járt, hagyta, hogy fogjam a kezét, és úgy sétáljunk.

Most játszunk. Riell és Nath alternatív univerzumban, és ahogy elkezdte Riell csábítani a vöröst… a hátára ült, úgy masszírozta. Ahogy én is így masszíroztam Kont, és nevetett, hogy már alattam nyög. Aztán Riell elkezdte Nath arcát simítani, aztán ajkaival járni be a vonalait… Épp, ahogy mi is tettük. Én annyira… nem is tudom kifejezni.

2014.03.20.

Valahol ugyanazzal küzdünk – te meg én. Átutazó vagy, és megértem miért mondod ezt, és igaz is. Én meg… nekem ugyan van otthonom, de épp úgy nincs biztonságom. Hazajöhetek, de csak ritkán van béke, hát én is azt választottam inkább, hogy mindig úton legyek. Ezért fáj, ezért zavar ha heteken át nem mehetek sehová. Tudod hol érzem igazán otthon magam? A buszon, a vonaton. Egy ülésen, egy járműben, ami megy valahová… és mindig nehéz róla leszállnom, ha megérkeztem.

Próbálok erős lenni, mert most neked van szükséged arra, hogy valaki álljon melletted. Úgy igyekszem biztos pont lenni, mint még soha – és nem is volt még senki, akiért egyáltalán az akartam volna lenni. Kérték tőlem, könyörögtek érte, és én nevetve utasítottam el mindent, mondván „Én sosem lehetek biztos pont. Hogy lehetne az valaki, aki mindig úton van?” Te nem kérted, hogy legyek támasz. Sosem mondtad nekem, sosem kapaszkodtál belém, de most megpróbálok szikla lenni, hogy ha egyszer mégis úgy döntesz, akkor biztosan ott legyek melletted.

Valószínűleg ez az egy dolog maradt nekem, amiért még érdemes élnem.

2013.12.26.

Valami történt. Valami történt veled, mert most írtál sms-t, hogy le van fújva a szilveszter, és ha nem baj miatt lenne, akkor nem lett volna fontos, hogy rögtön megírd, úgyhogy valami baj van, és én majd’ meghalok, annyira féltelek. Görcsben van a gyomrom, és bár fogalmam sincs mi történt, reszketek a félelemtől, hogy az a szemét megint hozzád próbált nyúlni, még a szemem is könnybe lábad ha arra gondolok, hogy valami bajod esett, és gyilkos indulat lobog bennem anélkül, hogy tudnám, hogy bántottak-e, és ha igen, akkor ki… Megölöm, aki bánt téged, meg én, mert úgysem lehetünk együtt, akkor meg legalább hagy szabadítsalak meg attól, aki rosszat tesz neked, mert senki sem érhet hozzád büntetlenül, nem hagyom, nem akarom, nem lehet!!! Az ujjaim ökölbe szorulnak miután végigkarmolták a billentyűzetet, és nem válaszolsz, nem jön válasz, hogy jól vagy-e, édes Istenem, menten megőrülök, mert tudom, hogy tehetetlen vagyok, és ettől ordítani tudnék!!! Nem érdekel már, hogy lehet, hogy nem tudunk találkozni, csak ne legyen bajod, könyörgöm, csak legyél jól, kérlek szépen, védd meg magad… Igen, tudom, hogy te képes vagy rá, de rettegek, hogy mi lesz ha egyszer kifognak rajtad, mit teszünk akkor??? Most már sírok, mert féltelek téged, te jó ég, sosem hittem volna, hogy tudok ennyire félteni bárkit, de most szívem-lelkem mélyéről reszketek és félek, ne legyen bajod, kérem szépen… Ha hinnék bármilyen istenben, most imádkoznék, hogy jól legyél, de így… Kon, Kon, Kon….. Kooooooooooon!!!!!!!!! Szeretlek, nagyon szeretlek…

2013.12.25.

Kitettem a blogra egy részét annak, amit múltkor írtam, hátha rájössz, hogy rólad beszéltem. Ne utálj érte, de aljas módon szövetkeztem Kitával, hogy valahogy derítse ki, egyáltalán el tudod-e képzelni, hogy egy lányt szeress. Amit mondtál neki, abból úgy tűnik igen, és most azon gondolkodom, hogy ha találkozunk, akkor merjek-e lépni. Merjem-e megfogni a kezed, és merjek-e feléd hajolni, hogy óvatosan érintsem a puha ajkaid, amiket annyira szeretnék ízlelni, fogaim közé venni és… Elkalandoztam.

Tudom, hogy nem szeretnél távkapcsolatot és én ezt tiszteletben tartom. Látod, most is csak gondolatban beszélek hozzád, pedig annyira szeretném mindezt elmondani, hogy tudd, mennyire fontos vagy nekem. Annyira tud fájni, mikor valami rosszat mondasz magadról, és én nem merem azt válaszolni, amit valóban gondolok, hogy nem, nem unalmas színű a hajad, hanem gyönyörű, és ne utáld a fejed, mert szerintem csodálatos vagy, és én annyira szeretlek téged!

Úgy szeretném, ha lenne pár óránk, amikor csak mi ketten leszünk, és senki más, de azt hiszem erre kevés esély van. Te Nekoval tervezel, amit én nem bánok, mert kedvelem őt, de vágyom a lopott pillanatokra veled, és ki akarlak sajátítani. Rettenetesen önző vagyok, ha rólad van szó, nem akarom, hogy bárki is hozzád érjen, és ha arra gondolok, hogy Nekonak is a nyakába csókolsz majd, vagy megfogod a kezét és összeölelkezve aludtok el, én üvölteni akarok a féltékenységtől. Nem akarom, hogy másé légy, csak velem legyél, kérlek, kérlek…

2013.12.23.

Te nem tudod, hogy mennyi mindent odaadnék egyetlen simogató érintésedért... Most készülök lassan hozzád, hogy szilveszterkor találkozzunk, de annyira félek, hogy nem fog összejönni, mert anyu talán beteg, és annyi betörés van most a völgyben, hogy félek egyedül hagyni a házat. De veled akarok lenni. Lelkiismeret furdalásom van, mert anyuval kellene lennem azt hiszem, de képtelen vagyok feláldozni az időt, amit veled lehetek… Vágyom a pillanatokra, amikor hozzámérsz direkt vagy véletlenül, mikor megérzem az illatod, ahogy a hajad lebben, mikor beszélsz hozzám, mikor átölelsz, és én úgy érzem, hogy te is szeretsz engem… Veled akarok lenni. Kell a bőröd melege, minden szusszanásod, a drága kis ujjaid, a hangod, a gyönyörű szemeid… Könyörögni tudnék érte, hogy csókolj meg, csak egyetlen egyszer érezhessem az ajkaid az enyémen, hagy lopjak lényedből darabkákat, amiket aztán őrizhetek az emlékeimben. Nyüszítve kérném hogy érints meg újra, és szenvednék, ha nem tennéd meg, és az sem érdekelne ha belém marnál, csak érezzelek. Vetkőztess ki a bőrömből, hagy érezzelek alatta is, hagy lopózzon a csontjaim mélyéig az illatod, és ha nem kellek neked, akkor inkább ölj meg, vedd életem, és én boldog leszek, ha a te arcodat látva hagyom el ezt a világot.

Az első

Egy olyan levélbe kezdek most bele, amibe lehet, hogy sosem kellett volna. De mégis, nem tudom már ezt magamban tartani, mert fájdalmat okoz az, hogy nem beszélhetek őszintén azzal, akivel a leginkább úgy tudok.

Szerintem te nem tudod, hogy mit adtál nekem. Sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán megpróbálhatok-e erről az egészről beszélni veled, mert féltem, félek, hogy ezek után soha többé nem lesz már ugyanúgy semmi, márpedig én nem akarlak elveszíteni. Nem akarlak és kész. Máskor olyan könnyen odavágom, hogy ha valakit zavarok, akkor ha neki az jobb, akkor kivonulok az életéből, de most ezt nem akarom. Melletted akarok maradni, még akkor is, ha csak chaten beszélhetünk minden nap, mert szükségem van arra, hogy kommunikáljunk, mert senki másban nem bízok ennyire, és én… én téged nagyon szeretlek. Barátként is, és másképp is.

Megtanítottad nekem, hogy milyen mikor régi sebekért vígasztal valaki. Te nem tudod elképzelni, milyen volt az nekem, amikor meséltem a lámpa vasáról, és te elkaptad a kezem és megcsókoltad az ujjaim. Mondd, mi volt az? Csak barátság volt az is, ugye? Hallgattam a szavaid, hogy Nekoval is szoktatok ezt meg azt csinálni, és nem tudom azóta sem, hogy ez figyelmeztetés volt? Hogy ne értsem félre, és ne vágyjak többre? Te teljesen tisztában vagy azzal, hogy nekem nem számít az olyasmi igazán, mint valakinek a neme, és benned a lelket szeretem. Nem vagy napsugaras és rózsaszín, sok mindennel kellett már megküzdened, de én már nagyon rég tudom, hogy mennyire értékes vagy, és azt hiszem, számtalanszor mondtam is neked. És a nyár óta… te tényleg nem vetted észre, hogy miket mondok, amikor vigasztani próbállak? Sokszor rettegtem, hogy most fogok lebukni, és utána többé nem fogsz velem beszélni, és akkor már nem lesz értelme annak, hogy a napi gondok ellen küzdjek, mert már jó két éve te vagy a támaszom, és te védesz meg a bent kavargó árnyaktól. És most elkezdtelek jobban szeretni. Hogy miért, azt nem tudom, de még Balassagyarmaton egy éjjel, miközben ültem egy kivilágítatlan helyen egy padon, enyhén ittasan bámulva a csillagokat, akkor jöttem rá, és utána sírtam otthon nagyon. Mert vártál rám a neten, és mert úgy kellett tennem, mintha nem történt volna semmi. Pedig akkor és ott rájöttem, hogy mit érzek.

És most félek, hogy többé nem fogsz úgy érinteni, mint mikor nálatok voltam, mert majd nem mersz, mert attól fogsz tartani, hogy én vajon mikor értem félre. Vagy egyáltalán nem akarsz majd velem beszélni, vagy édes Istenem, azt mondod, hogy nem lehet, ezt nem szabad, nem akarod, és akkor… Akkor kinek sírjam el, hogy fáj, miközben ezeket veled beszélem meg mindig? És ezért nehéz ez is, ha másvalakiről lenne szó, akkor téged kérdeztelek volna, hogy mit tegyek, mert te reálisan tudod nézni a dolgokat, én meg csak a hülye fejem követem, de tán még azt se, mert most sem az agyam mondja meg, hogy mit írjak.

Sosem ismertem, hogy milyen ha így simogatnak. Magamban százszor vallottam neked, miközben az ölemben feküdtél, és az arcod cirógattam, de nem mertem hangosan mondani. És te… te érezted azokat a pillanatokat, amikor annyira közelről, homlokunkat egymásnak döntve néztük egymást? Akkor csak egy picit kellett volna mozdulnom, egy egészen picit… De nem mertem, féltem a barátságunk. És mikor megfogtad a kezem az erdőben… Akkor az hihetetlenül jól esett. És nem akartalak otthagyni, veled akartam maradni, mert békét loptál az életembe, és szerettelek simogatni. És mikor néztük a tévét, és öleltél végig, már mindenem zsibbadt, de nem akartam megmozdulni se, nehogy aztán ne ölelj tovább. Apró pillanatokat próbáltam magamnak lopni, mikor nem látott anyukád, csak még egyszer, csak utoljára hagy öleljelek meg.

Tudom, azt mondtam, mikor Ithant szerettem, hogy senkit még úgy, de ez most más. Ez tisztább, mint az eddig ismert szerelmeim, mert nem arról álmodozok naphosszat, hogy milyen lenne az ágyban, hanem arról, hogy együtt ülünk valahol, és csak némán szeretjük egymást, úgy, mint mikor veled voltam. És ha újra lengeni kezd a hinta, akkor megcsókolsz, mikor előre hajolsz, nem csak az orrom érinted játékosan, bár meg kell valljam, azt is imádtam, mert olyan… olyan kedves volt. Most nem látod, de mosolygok, ahogy erre visszagondolok.

Gyűlöltem magam azért, hogy tönkretehetek mindent, és tudom, hogy ha azt a választ adod, amire számítok, akkor még jobban fogom gyűlölni, hogy nem tudok magamnak parancsolni. És félek, hogy akkor mi lenne, ha engednéd nekem, hogy… érted. Mert akkor vallanom kellene itthon is, és nem tudom, hogy tenném meg, de megtenném, meg én, ha ezen múlna, hogy együtt legyünk. De most nem tudom, hogy mi lesz. Kész, eddig bírtam, pedig még annyi mindent akartam írni, hogy milyen puha a kezed, és milyen szép a szemed, de most már nagyon fáj, és be kell itt fejeznem. Mivel úgysem küldöm ezt el neked, majd még talán folytatom egyszer.

Azért, hogy tudd és emlékezz

Lopom az ötleted. Blogot készítek összegyűjtött írásokból, Neked, hogy majd egyszer elolvashasd, ne vesszen el, ha a technika ördöge közbeszól. Majd egyszer megmutatom az egészet, hiszen a Tiéd, Neked szól. Lecsupaszított lélek, amit a kezedbe adok, és reménykedek, hogy nem esik baja. De bízom Benned. Csak Benned <3 Szeretlek Gyönyörűm <3