Egy évvel ezelőtt - 2014.07.27.

Évfordulót ülök. Csendes magányomban, mert nem is tudom, merre jársz, de talán most nem is baj, hogy így van, hiszen legalább írok. Egy évvel ezelőtt írtam először arról a blogomon, hogy rájöttem, szeretlek, de nyilván lehetetlen lett volna kibogozni, miről is beszélek... Egy éve és egy napja volt az éjjel, amikor jött a felismerés, a riadalom... aztán minden más is.

Most, 366 nappal később már tudod, hogy mit érzek, és ez fikarcnyit sem csillapodott, sőt. Még nem tudom mi lesz, nevezhetlek-e valaha páromnak, de reménykedek, mert a lehetőség még él, bár már azt hiszem ennyi idő után kicsit kínoz a bizonytalanság. De türelmes leszek, azért cserébe, hogy annyi ideig féltem elmondani neked olyasmit, amit tudnod kellett volna. De nehéz. Mert vágyom rá, hogy mellettem legyél, de annyira nehezen jön össze mindig... Néha, elkeseredett pillanataimban felmerül bennem, hogy ez vajon nem egy intő jel? Talán arra figyelmeztet, hogy készüljek fel rá, hogy hiába akarok kapaszkodni beléd... Most kicsit rossz kedvem van, mert még nem tudom, hogy most akkor jössz-e hozzám végül, vagy sem, így nem hiszem, hogy kitörően boldog bejegyzést tudok alkotni... Délelőtt még azt akartam.

Tudod, hogy mennyiszer képzelem azt, hogy velem vagy? Egy éven át annyit gondoltam rád, hogy csoda, hogy még el nem kopott a neved, hogy ki lehet még ejteni, mert gyakran beszéltem hozzád fejben, gyakran képzeltelek magam mellé és álmomban neked suttogtam. Néha lefekszek a nagyszobában az ágyra, mikor sötét van, és visszaképzelem magam azokba a pillanatokba, amiket együtt töltöttünk ott. Ujjaidat az arcomra, drága hangod és illatod magam köré. Máskor paplant fogok és azt ölelem, játszva, hogy te vagy, karcsú derekadat fogom épp. Nehéz így. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ha együtt lennénk, akkor hogyan bírnánk a tényt, hogy évente talán háromszor vagy négyszer látjuk csupán egymást, és ezt is csak akkor, ha szerencsénk van, de arra jutottam, hogy megérné küzdeni. Megpróbálni. Érted igyekeznék kibírni, és ha szeretnéd, a jövőnket együtt tervezhetnénk... Ha akarod, ha ott élni a vágyad, akkor utánad mennék Csehországba is, vagy ahová szeretnéd. Otthont teremthetnénk. Lehetne olyan, amilyet te szeretnél, kiválaszthatnád a falak színét, a bútorokat, és mindenünk magunkkal vinnénk oda.

Annyira jó lenne...

Vajon ha egy év múlva még élek, és visszaolvasom ezt, akkor mire fogok gondolni? Vajon mit fog hozni a jövő?