2014.08.13.

Nem szeszélyből választottalak. Azért kellesz te, mert úgy érzem, hogy a lelked a másik fele az enyémnek, a hiányzó rész, ami kell ahhoz, hogy éljek. Önző gondolatok, igen... De ennyire önzőn akarlak.

Most ránéztem a kezemre, és egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen lenne, ha majd akkor is ezt a gyűrűt nézném, ha öreg és ráncos lesz a bőröm. Nem bocsátkozok jóslatokba, nem tudhatom, hogy azért figyelem majd, mert hosszú-hosszú évek során le sem vettem, vagy azért, mert szép emlék lesz a fiatalságomról, de azon mit sem változtat az ok, hogy beleírtad magad az életem történetébe. Nem most, hanem már nagyon rég. És feltűnt, hogy Arvidnak is kígyós gyűrűje van?

Most csak irkálok, kósza gondolatokat, amik eszembe jutnak itt munkában ülve, mert már nem esik jól retusálni, és inkább nálad jár a képzeletem. Mondd, milyen lehet az érzés, ha nem kell számolni a napokat és az estéket, amíg együtt lehetünk? Milyen lehet tudni, biztosan tudni, hogy reggel ha felkelek, visszanézel rám? Nem tudok - és nem is akarok - szabadulni a képtől, ahogy mellettem fekszel és karcsú kezed köztünk pihen a párnán. A fülemben cseng még a hangod, ahogy a sötétben először adta tudtomra, hogy jó, amit csinálok. A lélegzeted, a szíved ritmusa... Észrevetted? Amikor először csókoltalak lopva nyakadra kúsztak ajkaim, hogy érezzem a szívverésed, hogy tudjam, érzel-e bármit is. Akkor egy pillanatra én ijedtem meg attól, amilyen ütemben lüktetett az az ér.

Nem vagyok és soha nem is leszek olyan szép, mint te, de ha felidézem magamban a pillantásod, amivel alattam feküdve visszanéztél rám, valahogy nem is számít az egész. Csak az a fontos, hogy engedd, hogy öleljelek.