2014.03.20.

Valahol ugyanazzal küzdünk – te meg én. Átutazó vagy, és megértem miért mondod ezt, és igaz is. Én meg… nekem ugyan van otthonom, de épp úgy nincs biztonságom. Hazajöhetek, de csak ritkán van béke, hát én is azt választottam inkább, hogy mindig úton legyek. Ezért fáj, ezért zavar ha heteken át nem mehetek sehová. Tudod hol érzem igazán otthon magam? A buszon, a vonaton. Egy ülésen, egy járműben, ami megy valahová… és mindig nehéz róla leszállnom, ha megérkeztem.

Próbálok erős lenni, mert most neked van szükséged arra, hogy valaki álljon melletted. Úgy igyekszem biztos pont lenni, mint még soha – és nem is volt még senki, akiért egyáltalán az akartam volna lenni. Kérték tőlem, könyörögtek érte, és én nevetve utasítottam el mindent, mondván „Én sosem lehetek biztos pont. Hogy lehetne az valaki, aki mindig úton van?” Te nem kérted, hogy legyek támasz. Sosem mondtad nekem, sosem kapaszkodtál belém, de most megpróbálok szikla lenni, hogy ha egyszer mégis úgy döntesz, akkor biztosan ott legyek melletted.

Valószínűleg ez az egy dolog maradt nekem, amiért még érdemes élnem.