2014.08.20. - Firka

2014.08.19.

Istenkém, milyen rég írtam már hosszan kézzel! És most mégis, mert munkában vagyok és nem akarom, hogy lássák, mit gépelek vagy bármi. Mert csak rád és rám tartozik. Ránk.
Mostanában folyton a jövőnél járnak a gondolataim. Tűnődök, hogy mit és hogyan, mert nem akarok elrontani semmit. Kicsit talán megint túlgondolok. Egyszerűbb ez ennél, mint ahogy én érzem, igaz? Csak tennem kell a dolgom, csak hagyni, hogy sodorjanak az események.
Tudod, az nagyon jó, hogy nem kell csak tétlen ülnöm. Mehetek előre, tanulhatok, küzdhetek. De bele akarok pusztulni, hogy nem vagy velem. Kínlódok, mert tudom, hogy ma veled lehettem volna, ha nem nyitom ki a szám, megérinthettelek volna, simogathattalak volna... Sok a volna és felesleges.
Nem bírok magammal. Hiányzol és azon jár az eszem, hogy milyen jó lenne téged átölelni és megcsókolni, csak érezni a bőröd melegét. Hallani a hangod és ahogy halkan szuszogsz... Képek kísértenek. Látott és érzett, talán elképzeld mozdulatok. Nem kaptam eleget a közelségedből és ostoba fejjel én voltam az, aki a lehetőséget is elvette magunktól, hogy együtt legyünk. Csak részben vigasztal, hogy az iskola miatt úgyis épp ilyen lett volna a következő év.
Újra és újra felidézem magamban a pillanatot, mikor a karjaim közé fordultál és először ízleltem meg az ajkaid. Akkor már hosszú percek óta tétováztam, a sötétben az arcod felett remegett a kezem, mert féltem, hogy ha simítalak, akkor többet nem fogok tudni megállni. Hogy lerohanlak, összetörlek, mert pezsgett bennem a feszültség és sok-sok kérdés, melyeknek mindegyike úgy kezdődött, hogy "Szabad..?". És aztán megtörtént, és az első pár másodperben fel sem fogtam, hogy mi történik, aztán nyugalom, a természetesség érzése öntött el. Bátrabb voltál, mint én, megint sokkal erősebb, és hihetetlenül tisztellek azért, mert ilyen vagy. Én folyton félek, mindig is így volt, de te vagy az első, aki látja. Aki mellett már nem kellenek a falak, akinek engedem, hogy lásson engem. Azt az aprócska, jelentéktelen és folyton remegő lelket, ami odabent van. Mert már nagyon régen csak veled vagyok erős,  többi mind csak látszat. Meggyötörtek, megtiportak, eldobtak - kidobott kismacskának, tönkretett játéknak érzem magam. Nincs is egyebem, amit adhatok, csak a szeretet érzése, amit, számomra is meglepő módon, még nem öltek ki belőlem. Azt játsszuk, hogy te vagy a macskám, pedig valójában én akartam gazdát, és te a kezed nyújtottad felém.
És nem értem, hogy miért nem látják. Lázadni akarok, mert noha csak két ember bánt, de abból az egyik olyan, aki túl nagy befolyással bír az életemre, még ha őszintén és minden erőmmel igyekszem is elszakadni. Nem tudom, miért nem tűnik fel, hogy gyógyítasz, hogy ha nem lennél nekem évek óta, akkor talán én sem lennék már. És hogy most minden vágyam annyi, hogy veled lehessek. Mikor hozzám érsz talán egy kicsit én is értékes lehetek, csorba bögre, loncsos macska, de ha van, akinek így is kellek...
Soha többet nem tudnék senki előtt ennyire megnyílni. Nem azért mondom, hogy béklyóba fogjalak, megpányvázzalak, mert ha valaha menni akarsz, úgy igazán, akkor én nem fogok az utadba állni. Azért mondom el, mert ez az igazság. Közel érezlek magamhoz, a lelkedet az enyémhez, és nem félek tőle, hogy elárulsz. Te nem fogsz. Nem tudnék másban így bízni, elhinni minden szavát és tudni, hogy nem fog hátba szúrni. Te vagy az egyetlen, aki megérdemli az őszinte bizalmat és hogy azt az alig maroknyi kis valamim, amim van, a tenyeredbe rakjam. És nem azért, mert ki tudja milyennek képzellek, hanem éppen azért, mert tudom ki vagy. Mert viszonoztad a bizalmam. Mert engeded, hogy szeresselek.

2014.08.13.

Nem szeszélyből választottalak. Azért kellesz te, mert úgy érzem, hogy a lelked a másik fele az enyémnek, a hiányzó rész, ami kell ahhoz, hogy éljek. Önző gondolatok, igen... De ennyire önzőn akarlak.

Most ránéztem a kezemre, és egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen lenne, ha majd akkor is ezt a gyűrűt nézném, ha öreg és ráncos lesz a bőröm. Nem bocsátkozok jóslatokba, nem tudhatom, hogy azért figyelem majd, mert hosszú-hosszú évek során le sem vettem, vagy azért, mert szép emlék lesz a fiatalságomról, de azon mit sem változtat az ok, hogy beleírtad magad az életem történetébe. Nem most, hanem már nagyon rég. És feltűnt, hogy Arvidnak is kígyós gyűrűje van?

Most csak irkálok, kósza gondolatokat, amik eszembe jutnak itt munkában ülve, mert már nem esik jól retusálni, és inkább nálad jár a képzeletem. Mondd, milyen lehet az érzés, ha nem kell számolni a napokat és az estéket, amíg együtt lehetünk? Milyen lehet tudni, biztosan tudni, hogy reggel ha felkelek, visszanézel rám? Nem tudok - és nem is akarok - szabadulni a képtől, ahogy mellettem fekszel és karcsú kezed köztünk pihen a párnán. A fülemben cseng még a hangod, ahogy a sötétben először adta tudtomra, hogy jó, amit csinálok. A lélegzeted, a szíved ritmusa... Észrevetted? Amikor először csókoltalak lopva nyakadra kúsztak ajkaim, hogy érezzem a szívverésed, hogy tudjam, érzel-e bármit is. Akkor egy pillanatra én ijedtem meg attól, amilyen ütemben lüktetett az az ér.

Nem vagyok és soha nem is leszek olyan szép, mint te, de ha felidézem magamban a pillantásod, amivel alattam feküdve visszanéztél rám, valahogy nem is számít az egész. Csak az a fontos, hogy engedd, hogy öleljelek.

2014.08.09./2.

Istenkém, mit tettem?! Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy gigantikusat hibáztam, és félek, tönkretettem mindent. Pedig tudom és tisztában vagyok vele, hogy egyébként is alig láttalak volna, hiszen sok-sok kilométer választ el, és azzal is, hogy így is meg fogjuk valahogy oldani, hogy lehessünk valamennyit együtt, de így, hogy tudom, hogy nehéz lesz, még jobban mardos a hiányod, mint eddig. Abszurd módon várom, hogy rohanjon az idő, hogy legalább kamerán át lássalak néha, hogy hétvégente halljam a hangod, de elég lesz? Mondd, elég lesz neked ez, és az egy-két havonta való találkozás ahhoz, hogy ne szakadjunk el?

Kellett volna az a majdnem egy hét. Kétféle érzés kavarog bennem folyamatosan, mert átkozom a hülye fejem, hogy tönkretettem, elrontottam egy lehetőséget, hogy talán utána is elég lett volna ezt bedobni, de másrészt folyamatosan ott motoszkál bennem, hogy most kellett. Azért tettem meg, mert úgy éreztem, hogy kell, hogy később ne essen nagyobb bajom. Magamat védtem, ahelyett, hogy arra gondoltam volna, hogy mindkettőnknek jó legyen, ha találkozunk. Sajnálom. Nem tanultam még meg, hogy milyen is az, ha kettőre kell gondolnia az embernek.

Azért írok róla, mert beszélgetésben újra felhozni már nem akarom. Nem akarok nyafogni és önostorozni, de ki kell írnom magamból, egyben, ezt az egész katyvaszt, amibe kevertem magam. És egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet ennyire gyűlölni engem, minket, egy olyan érzésért, vágyért, ami boldogságot ad.

Logikusan nézve, ha lehiggadok, akkor igen, így is mennie kell ennek közöttünk. Eddig sem találkoztunk sokat, eddig mindössze öt alkalom volt, mégis kifejlődhetett ez az egész. Fogjuk látni egymást, nem kell egy éven át ténylegesen folyamatosan távol lennünk, és ahogy eddig is, most is itt az internet. Te az iskolával leszel elfoglalva, én a munkával és a nyelvtanulással. Talán még láthatlak, mielőtt visszamész iskolába. Október első hetének végén con, arra biztos felmehetek Pestre, ha ráérsz majd, akkor találkozhatunk. És már el is telt két hónap. Szilveszter megint olyan, amire kitalálhatok valamit, hogy felmenjek Pestre - még ha akár nem is ott leszek igazából, éppen elég, ha magyar területen. Januárban nekem pályázat, akkor elindul a dolog affelé, hogy kimehessek hozzád. Maradt hat hónap. Közben pozsonyi meghallgatás, ha elég jó leszek, aztán felvételi nálatok. A tél hosszú lesz és magányos, de majd oda is beiktatunk valahogy találkozásokat, esküszöm, hogy megoldom. De március, aztán május, megint látlak, aztán két hónap eltelik és ha akarjuk, ha úgy szeretnéd még akkor is, akkor augusztus elején, ha leszámolok munkában, már költözhetek is. Az sem érdekel, ha nem vesznek fel iskolába, akkor dolgozni fogok.

Így, hogy végre sikerült egészen átgondolnom, azt kell mondjam, vannak párok, akik ennél rosszabb helyzetet is túlélnek. Mi pedig közben szinte folyton kapcsolatban lehetünk annak az áldott világhálónak a segítségével, ami lehetővé tette egyáltalán, hogy megismerjük egymást. Beszélgethetünk, tervezhetünk, és annyira sokszor mondtad már, hogy nem a testiség a legfontosabb egy kapcsolatban, hogy elhiszem, hogy ennek a hiánya, illetve inkább ritka lehetősége sem fog tönkretenni. De még messze van az egy év. Vagy nem is annyira? Hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy először nálatok jártam. Az ajkaid még mindig érzem az ujjaimon - és ha őszinte akarok lenni, mivel anyám hétvégente jár haza, valószínűleg akkor sem találkozhattunk volna többet, ha egy szót sem szólok. Vagy ő jön rá, hogy mi a helyzet, és akkor aztán...

Persze, ne feledkezzünk el arról sem, hogy elköltözhetek. Csak egyelőre nem tudom, hogy mi lenne jobb - költözni, és gyakrabban találkozni, hogy maradni, és gyűjtögetni a pénzt, hogy majd elkezdhessünk az életünk. Ebben majd segíthetnél, hogy kitaláljam.

Most még mar bent a csalódottság és a tény, hogy fájdalmamban legszívesebben hozzád futnék, téged ölelnélek magamhoz, de csitulni fog, és akkor képes leszek menni előre. És talán anyám is megenyhül közben valamennyire.

Most arra gondolok, hogy milyen érzés volt, mikor a tenyered a mellkasomon tartottad. A szívem fölött simogattál, ott, ahol most sajog - próbálok erőt meríteni az érzésből. És most már tényleg abbahagyom az ezen való kínlódást.

2014.08.09.

Te vagy minden gondolatom. Téged suttog a szél, tincseid aranya a nap, viharos kék színű szemeid látom, ha a felhőkre nézek.

Csókod a méz, amiért még érdemes élnem.

2014.08.06.

SMS-t kaptam tőled, olyat, amitől határtalanul boldog lettem, amitől érzem, hogy tényleg hiányzom neked, annyira, mint te nekem. Csodálatos érzés, ha arra gondolok, hogy vágynál mellettem lenni, egyszerűen minden sejtemben érzem a boldogságot, azt a hihetetlen érzést, hogy te tényleg, TÉNYLEG vagy nekem!

2014.08.04.

Megtörtént. Nem tudom elhinni, még mindig álomszerű az egész, de itt van az ujjamon a gyűrű, hangod és érintéseid emléke a bőrömön... Itt voltál, és most a párom vagy.

Talán most nyerte el igazán értelmét ez a blog, ezek az írások, hiszen egy nap majd megmutatom neked, és akkor... akkor... nem is tudom, mi lesz. Talán megmosolygod a rózsaszín szavaim, talán boldog leszel egy részüktől majd. Két napja, hogy a párom vagy, és ezért írok most, még ha fáradt is vagyok nagyon, mert már tegnap akartam, miután hazamentél, csak az valahogy nem jött össze. De most... most arra gondolok, hogy te vagy nekem, és végre tényleg, most már tényleg nem akarok meghalni, most érzem, hogy érdemes élni! Érted és kettőnkért.

Még mindig félek a jövőtől, a szülőktől, és attól, hogy bánthat téged a világ, de most mindennél sokkal nagyobb a boldogságom, és a buszon is csak mosolyogtam magam elé, mert arra gondoltam, hogy te létezel, és én a tiéd vagyok. Te az enyém vagy.

Nem hittem, hogy ennyire könnyen fogunk sodródni, egymás karjaiban kötni ki, mert számoltam vele, hogy több időre lesz szükséged, de ez az egész felülmúlta minden reményem. Hihetetlen érzés volt tudni, hogy akarod, és az, hogy kezdeményeztél, és a puha ajkaid, a finom kis kezeid, a karcsú vonalaid... Nem tudom, hogy kellhetek pont én neked, de nem akarok miérteken gondolkodni, inkább csak próbálom elhinni, hogy minden hibám dacára akartál engem. Istenkém, ha tudnád, hogy én mit éreztem! Hogy mennyire földöntúli volt érinteni téged, és csak a gyávaságom nem engedte, hogy tépjem a ruháid, hogy láthassalak is!

Ha sikerül, ha nem jön közbe semmi, akkor 14 nap és újra látlak. El sem tudnád képzelni, hogy mennyire várom. <3