2014.10.28.

Nem tudtam elaludni, úgyhogy megnéztem újra a Les chansons d'amourt. Megvallom, nem ártott, mert mikor veled néztem, akkor nem értettem meg mindent belőle, mert sokkal jobban lefoglalt, hogy a vállamra hajtottad a fejed, vagy hogy azt a hangot figyeljem, ahogy a levegőt veszed...

A napokban többször eszembe jutott az április. Amikor a répafasírtot sütöttem, vagy sokszor csak ha ránézek a helyekre, vagy arra járok, amerre együtt voltunk. Talán azért nem akkora kín itthon lennem egymagam, nélküled, mert megtöltötted kedves emlékekkel a házat, az életem. Persze így is fáj... de hiszem, hogy nem kell sok ahhoz már, hogy éjjelente hajad illatával takarózzam, és kezem a bőröd forróságát érezze meg először reggel.

De ügyesebbnek, szorgalmasabbnak kellene lennem... Én úgy érzem, hogy sokkal több energiát fektetek ebbe az egészbe, mint eddig bármibe, de még így is lassan haladok, és rettegek attól, hogy elbukok. Egyszerűen...

Most teleszaladt gondolatokkal a fejem, nem is tudom melyiket írjam le. A félelmet attól, hogy ha nem leszek elég ügyes, akkor elveszíthetlek? A gondolatokat arról, hogy mekkora üresség lenne úrrá rajtam nélküled? A céltalanságot, a reményvesztettséget ha nem lennél velem? A tényt, hogy senki másnak nem vagyok fontos, egy kicsit sem? A képeket, amiket álmomban látok, amik kísértenek, és míg együtt nem leszünk, nem fognak békén hagyni? Vagy azt írjam le, hogy milyennek képzelem az otthonunk..?

Minden egyes nap. Minden áldott nap csak arra gondolok, hogy érted, értünk dolgozok és megyek előre, és igyekszem erősnek lenni. Meg akarok neked adni mindent, amire csak képes lehetek, és amire vágyhatsz.

Melletted akarok lenni, nem számít, hogyan.

2014.10.19.

Néha bizonytalan vagyok, és nem tudom eldönteni, mivel teszek jót neked. Félek tőle, hogy ilyenkor rosszul döntök.

2014.10.07-08. - Éjféltájt

Sokat gondolkodtam, hogy mit és hogyan írjak le az után, hogy újra találkoztunk. Talán most is korai még nekikezdenem, nem biztos, hogy megértek már bennem a szavak, de nem akarom tovább halogatni, és remélem, írás közben majd magukat alakítják a mondatok.

Nem kötődik igazán a hétvégéhez, de talán jó, ha innen kezdem. Egyszer azt mondtad nekem, hogy az ember egy ideig vissza tudja fogni magát, de nem örökké. Mostanában valahogy így vagyok én is. Néha, amikor a tükörbe nézek, keresem magam, azt, aki valaha voltam, de nem találom, csak morzsáit a lényemnek, csak azt, ami elemi erő volt már akkor is bennem. Mégis... most kezdem azt érezni, hogy teljesen szabadon lehetek önmagam. Gondolkodtam már ezen, és azt hiszem, épp azért éreztem magam régebben is jól a társaságodban, mert előtted nem kell szégyellni vagy takargatni a sötétséget sem.

Nem, ez most tényleg nem a hétvége... Egyszerűen csak mondanivaló, ami kikívánkozik. Mert furcsa kettősség ez - noha elveszni látszik az a régi valaki, mégis most érzem olykor, hogy ugyanaz a lobbanékonyság és ösztönszerű problémamegoldás jellemez mint egykor. Ha mérlegelnem kellene, akkor azt mondanám, örülök neki. Sokkal erősebb voltam régen, nem terített le pár gonosz szó vagy tett, inkább fogtam magam és visszavágtam. Valami megbicsaklott, kicsúszott a kezeim közül, mikor gimnáziumba kerültem, most viszont olykor megint érzem azt az erőt. Sosem hittem el exemnek, hogy számít az, ha van kiért erősnek lenni, pedig igaza volt... Szóval. Arra akartam kilyukadni, hogy talán nyüffögök és sírok, és összeomlok olykor, elbőgöm neked a bánatom, de azzal együtt, ahogy előtted ledobtam a maradék védfalat is, másokkal szemben úgy lett keményebb a bástya. Szerintem ez jó. Mert hajt, hogy megvédjelek, még akkor is, ha tudom, hogy magad is képes vagy rá, és szabadságot ad, hogy bármilyen őrültség merül fel a múltból vagy fordul meg a fejemben, nem ítélsz el.

Milyen furcsa az élet - mennél több szál köt össze minket, mennél több pókhálófonál tekeredik lassan kötéllé, annál szabadabbnak érzem magam.

.......

Ahogy álmomban is éreztem a jelenléted, az valami hihetetlen érzés volt. Arra eszmélni, hogy simogatsz, vagy épp átölelsz - a valósága annak, hogy nem csak álmodom, hanem tényleg ott van a kezed, a forróságod, az illatod. Minden pillanatban csodállak téged, mert szép vagy és szemedből az oly nagyon várt jövő néz vissza rám. Rengeteget segít, ha érintéssel tudom kifejezni az érzelmeket, mert akkor sokkal kevésbé esetlenek azok az éppen ki nem mondott szavak.

Szerettem volna, de nem tudom összefoglalni mindazt, amit ez a röpke három nap adott. Kavarognak a fejemben az emlékek, és azt hiszem gyakran fogom még ismételni magadban a rövidke mondatot, aminek minden betűje igazság: Ne búsulj, emlékezz.

Ha a kezedet fogom, még a legutolsó állomáson, a legeldugottabb padon is otthon érzem magam.