2014.06.07. 00:06-tól

Nem vagy jól. Azt hiszem fáj neked élni, és nem tudok neked segíteni bármennyire is szeretném. Elgondolkodtam azon, amit ma mondtál, hogy szeretnéd ha elfelejtenének, ha letennének rólad, és tűnődtem, vajon jót tennék-e neked, ha megpróbálnám megtenni, amit szeretnél, de… nem, ennyire nem vagyok erős, képtelen lennék rá. Még bántani sem tudnál úgy engem, hogy megszakítsak minden kapcsolatot, nekem te vagy az egyetlen ember, aki tényleg, igazán fontos, bármilyen minőségben is gondolok rád. Senkim sincs, csak te, te vagy a családom, te vagy az, akire olyankor gondolok, ha meg akarom ölni magam, mert nem tehetném ezt veled. Egyszerűen nem.

Rettenetesen hiányzol. Most, hogy rosszul érzed magad itt titkon a paplant ölelem, abban reménykedve, hogy talán mégis van varázslat a világon és te érzed a közelséget, a törődést. Valamiért azt érzed, azt hiszem egyre gyakrabban, hogy nem érsz semmit, pedig ez nem így van. Még ha eltekintünk attól, amit a suliban csinálsz, vagy úgy általában mindentől, amit teszel, akkor is ott maradsz TE, az egyedi és megismételhetetlen, aki nélkül szegényebb lenne a világ – de én biztosan. Azt mondod hogy elfogult vagyok, és nekem ez rosszul esik, mert nem értem miért baj, ha azt mondom, amit látok. Gyönyörű vagy, annyira, hogy hónapok óta vágyakozom utánad, és nem kell más. Okos vagy, hatalmas a képzeleted, és erős vagy, mert képes vagy magadat és engem is fent tartani. Szeretlek hallgatni, mert megnyugtat a hangod, olyankor tudom, hogy megvagy, rendben vagy, és mikor a fülembe suttogsz, annál szebb hangot csak keveset tudok elképzelni. Engem nem érdekel, hogy mit dolgozol, dolgozol-e egyáltalán, van-e nem tudom hány diplomád, végzettséged, nem érdekel, hogy néha lusta vagy, mert senki sem hiba nélkül való, és nem azért kellesz mert az a végzettséged, ami. Azért kellesz, mert te önmagad vagy, a lelked vonz, és annak alapján ítéllek meg. Én sem hinném el, ha valaki dicsérne… úgyhogy megértem, hogy mi a gond, és lehet, hogy hiába beszélek most is, de nem bánom. Ha kell ezerszer elmondom neked, hogy te vagy a legértékesebb ember, akit ismerek, az egyetlen, akiért érdemes tennem, akinek egyetlen jó szava, egyetlen érintése elég ahhoz, hogy többé ne legyen annyira mocskos hely a világ.

És nem értem, nem tudom, nem fér a fejembe, hogy ha tisztában vagyok azzal, hogy mi ketten képesek lennénk boldogan élni együtt, akkor miért kellett ennyire lehetetlenül messze sodorni minket az életnek. Elmondhatatlanul várom, hogy újra a karjaim közé zárhassalak és magamba szívhassam az illatod. Hiányzol.